Ennyi
Önéletrajz (bemutatkozás helyett)
Ötvenhat éves vagyok. Ennyi idős korára az ember már kiépít egy egzisztenciát, már "válik valamivé".
Végigtekintve eddigi életemen, azt látom, hogy ez nálam egyáltalán nincs így! Viszont terveim vannak, rengeteg elképzelésem, ugyanúgy, mint húszéves koromban - talán csak idő jut kevesebb a megvalósításra.
Az évforduló viszont arra mindenképpen jó, hogy valamilyen számvetést készítsen az ember.
Verseket negyvenöt éve írok, de soha nem költőként, hanem inkább valami versfaragó kisiparosként tekintettem magamra. Akár megrendelésre is írtam, a kész verseket pedig büszkén át is adtam a megrendelőknek. Nem is maradt meg egy sem...
Gyakorlatilag vagy tíz éve - amióta egy internetes irodalmi csevegő csattornán, a Bóbitán vagyok - maradtak meg verseim, de itt sem azért, mert figyeltem erre, hanem, mert egyszerűen az "elektronikus papíron" az írás megmarad.
Egy társunk hatalmas munkával CD-re rendezte az egész csapat szinte minden levelét. Végignéztem a sajátjaimat, melyek háromnegyede valamilyen válasz volt, többnyire fricska, vagy az eredeti téma könnyedebb megközelítése. Arra gondoltam, hogy talán akad köztük néhány olyan, amelyik önállóan is megállja a helyét.
Akad közöttük szomorú. A szomorú eseményeket könnyebb elviselni, ha az ember megfogalmazza magában, és leírja, amit gondol. Más esetben sem baj, ha időnként rendbe szedjük a gondolatainkat!
Ezekből néhány vers a halállal, az elmúlással foglalkozik. Nincs olyan ember, aki időnként ne gondolna ilyesmire. A több mint fél évszázadhoz képest ennyi nem is tűnik soknak!
Nos, van, amiben a szerelemről, és olyan is, amiben a politikáról van szó. Ez a két téma tartalmazhat nagyon vidám - de nagyon szomorú eseményeket is. Ide inkább a komolyabb hangvételűeket válogattam.
De vajon szomorú, vagy vidám-e az, aki idáig jutott az olvasásban?
Fényképeim
versek, 2000 - 2003
- Egy izgalmas krimi: