Ezen a fényképen itt jobbra  - én vagyok.

Ismerőseim szerint ez a kép nem jellemző rám, hiszen általában inkább nevetni, mosolyogni, nevettetni és mosolyt fakasztani szoktam.

Nem tévednek, ha szem előtt vagyok, valóban ezt teszem.

Tűnődni, gondolatokban elmélyedni inkább egyedül lehet.  Akkor viszont nem látnak az ismerősök...

Verseket általában egyedül írok. Mivel ez a kép egy versgyűjtemény bevezetőjében van, így határozottan kijelentem, hogy a kép igenis jellemző rám! Ez vagyok én, amikor eltöprengek a Világ dolgain, amikor megkísérlem csapongó gondolataimat versekké regulázni, amikor emlékeim között kutakodom, amikor azt latolgatom, hogy erre-e, vagy arra, amikor...  amikor...

...Amikor a buszbérletemhez fényképet kellett csináltatnom, lementem a Kálvin téri aluljáróba, mert hallottam, hogy ott van egy fénykép-automata. Vidéki "remeteként" tájékozatlan voltam az ilyen úri huncutságokban, egyébként is, rettentően zavart, hogy a fülke tárva-nyitva, még ajtaja sem volt. Kezembe vettem az első százast, és keresni kezdtem egy függőleges rést, ahol bedobhatom. Nem volt, csak egy kerek mélyedés!

Sebaj, biztosan nyomásra elbillen, vagy benyomódik... Hát nem.

Kicsit zavarban voltam már, nem szoktam meg, hogy az iskolai béklyót ledobáló kiskamaszok megjegyzéseinek össztüzében technikai rejtvényeket fejtsek, ennek ellenére elég hamar rájöttem, hogy a pénzt felfelé kell nyomni!

Nos, beküzdöttem négyszáz forintot, és az útbaigazítás szerinti magasságba emelve szemeimet, megkíséreltem értelmes, megnyerő arcot vágni, és vártam a villanást.

Néhány metrónyi tömeg után - már így mértem az idő múlását - kezdett gyanússá válni a helyzet. Lerobbantottam orcámról a közben rákövült megnyerő félmosolyt, és kimentem a fülkéből, újra elolvasni a használati utasítást. Nos, kiderült, hogy ötszáz forint a tarifa!

Miután begyűrtem a résbe az ötödiket, és ismét felöltöttem a megnyerőt, szemem vonalmagasságban - és ismét nem történt semmi!

Már voltak törzsnézőim. Szerintem nagy összegű fogadásokat is kötöttek rám a hátsó sorokban.

Mozdulatlan arccal, merev nyakkal lepillantottam, és láttam, hogy az utolsó százast nem vette be! A számláló még mindég négyszázon állt!

A kidobott százast visszatoltam újra- és újra, míg egyszer csak - ELVILLANT!

Néhány másodperc kellett, mire a meglepetésből magamhoz térve aránylag egyberendeztem vonásaimat, a másik három kép kedvéért...

Nem vígasztalt, hogy a bérletpénztáros szerint volt, aki csak homlokig látszott az első képen...

Nos, ez az én elmélyült, a Világ dolgain elmélkedő, töprengős fényképem története.

Ott, az a bizonyos optika abban a pillanatban engem valóban olyannak látott, amilyen a fényképen vagyok.

Az én verseim - fényképek. Fotók, melyek az én szemmagasságomból, az én szűrőmön át, és akkor tekintettek a világra, amikor az én vakum villant. Lehet, hogy képeim még csak nem is hasonlítanak azokra, melyek a nyájas olvasóban kialakultak ugyanazokról a dolgokról, emberekről, helyzetekről, érzésekről - a Világról.

Szeretném, ha megnéznék a fotóimat! Szeretném, ha megismernék azt a Világmindenséget, amely bennem él! ...És nézzék el, ha néha torzít a lencsém, ha kevés a fény, ha túl éles a kontraszt, ha véletlenül többször kattintok rá ugyanarra a filmre, ha...