- Van időd? Akkor dűlj hátra, és olvass! Ja, hogy akkor nem látsz el a monitorig?...

1952-ben születtem, és ezt egyre kevesebben mondhatják el magukról.

Nehéz gyermekkorom volt (nem volt számítógépem, mobilom, pléjsztésönöm, sőt, eleinte tévénk se), de nekem ez akkor nem tűnt annak. Volt mosógépünk viszont, sőt, jégszekrényünk (egy faláda, a tetején nyílott, és alul volt egy rézcsap, azon lehetett leengedni a vizet, amikor a jég elolvadt), és volt egy nagy udvarunk, ahol ájulásig rohangászhattunk, játszhattunk a házban lakó gyerekekkel.

56-ról csak képek maradtak meg bennem, abból se sok, és azok sem voltak túl nagy hatással későbbi fejlődésemre. Arra emlékszem csak, hogy akkor 16 éves unokabátyámat, aki kenyérért ment a fél háznak, fölülről, valószínűleg egy ház ablakából lelőtték.

Aztán cseperedni kezdtem. Nem voltam rossz gyerek, mégis sokat vertek. (Lehet, hogy azért nem voltam rossz? Bár mostanában nem vernek, mégsem vagyok az.) Az is igaz viszont, hogy az én aránylag jó magaviseletembe belefért a villamosütközőn való utazás, a csősszel való fogócska nagyapám falujában a dinnyeföldeken, a legmagasabb fák megmászása, és még annyi minden, amit gyerekeimnél biztosan nem néztem volna el.

Általános iskolába a XI. kerületi Baranyai utcába jártam. Hogy kikkel? azt a www.sulim.hu oldalon meg lehet nézni. Ja, és itt van a bizonyítványom!

Tengerész akartam lenni. Már hatéves koromtól. Akkor már egyik unokabátyám, bátyám és a bátyám sógora azt csinálta, pedig én akartam először...

Középiskolának a Távközlési Technikumot választottam, mert érdekelt minden, ami az elektromossággal, rádióval volt kapcsolatos, és arra gondoltam, hogy olyan szakma kell, amit tolószékben is lehet csinálni (túl sokat hallottam a tengerészbalesetekről...).

Másodikos lehettem, amikor az MHSZ-től bejöttek a suliba, és vitorlázórepülőket toboroztak.

Gondoltam, jó alkalom arra, hogy megtudjam, alkalmas leszek-e tengerésznek, hiszen az orvosi vizsgálat közel ugyanaz.

Negyvenedmagammal vágtunk bele, és nagy meglepetésemre csak ketten maradtunk meg!

Elkapott a sodrás, akkor már végigcsináltam a tanfolyamot is, és a második repülésem alkalmával derült ki, hogy anyám aláírását az engedélyre én írtam... Még jó, hogy a suliból nem vágtak ki.

Mindegy, addigra már megtudtam, amit akartam, alkalmas vagyok!

Le is álltam a tanulással, annyit tettem csak, ami feltétlenül szükséges volt az oklevél megszerzéséhez. Mondjuk, ez meg is látszott a bizimen...

(Azért jellemző, hogy amikor nagyon érdekelt vagyok a dologban, akkor a szorgalmam is egy nagyságrenddel nagyobb, példa erre a főiskolai záróbizonyítvány)

Érettségi után irány a Mahart! Fel is vettek - a nevem már ismerték a rokonság által - a gond csak az volt, hogy nem kaptam útlevelet, mert nem voltam még katona. Így kikötői rakodómunkásként vártam a csodára.

Invitáltak a Tisztiiskolára, de én azt nem akartam. Gondoltam, matrózként hajózgatom vagy öt évig, összeszedek egy kis pénzt, aztán ráérek gondolkodni a többin.

Mondták, hogy ha nem jelentkezem a főiskolára, behívnak katonának. No, ezt én nem vettem komolyan, de amikor megkaptam a behívót, soványdisznóvágtában jelentkeztem felvételizni...

Előfelvétel sikerült, végre irány a tenger! 

                            -  folytatása következik -