Macska a barázdában I.

 

Főoldal

Önéletrajz (bemutatkozás helyett)

Ugyanez bővebben

Írásaim

Galéria

Kapcsolat

Vendégkönyv - fórum

Linkek


Nejem

 

 

pdf formátumban itt!

(Nem tudtam még eldönteni, melyik kép legyen a borítón!)

 

 

 

Első fejezet - A Macska

 

Meglátogatott egy UFO. 

Na, nem az a kis kopasz, nagyszemű, nem is az a magasabbik, a gonosz, hanem egy teljesen újfajta.

Igazság szerint én vagyok az egyetlen ember, akivel kapcsolatba került.

Azt mondta, hogy elég hosszú időbe telt számára, mire megállapította, hogy élőlény vagyok, az még tovább, hogy rájöjjön: - a Föld uralkodó fajához tartozom. Ez korántsem volt egyértelmű, hiszen például a méhek, vagy a hangyák sokkal zökkenőmentesebben szervezik társadalmukat...

A méhek mellett még az is szólt, hogy szemmel láthatólag kihasználnak bennünket, hiszen némi méz fejében az emberek házakat építenek a számukra, ha kell, akár cukros vizet is kitesznek nekik, a virágzás helyére viszik a családokat, stb.

Az gyanús volt viszont, hogy az emberek rendelkeznek hangyairtóval, míg a hangyák képtelenek az emberek elpusztítására...

Nos, Buborka (Én neveztem így el, mivel egy uborka alakú buborékról van szó) úgy gondolta, hogy az emberek a Föld urai, ezért e faj egy példányával szándékozott kapcsolatba kerülni.

Hogy miért pont énrám esett a választása? Hát, mert egyedül én nem léptem rá!

Igazság szerint, én azt hittem, hogy kutyapiszok. Már majdnem beleléptem, amikor az utolsó tizedmásodpercben sikerült megnyújtanom a lépést. Majdnem elestem, és emiatt szinte automatikusan mondtam, hogy - Szívesen! -, amikor agyamban egy "köszönöm!"- féle gondolat kezdet körvonalazódni. Tulajdonképpen nem voltam biztos abban, hogy hallottam-e? Senkit sem láttam a közelben.

- Hülye vagyok - gondoltam, amikor ismét mintha hallottam volna valamit: - Köszönöm, hogy nem léptél rám!

...Pedig rá volt írva az orvosságra, hogy nem szabad inni... Ekkor ismét a hang:

- Lehajolnál hozzám?
- Hova???
- Hát itt vagyok, a hátad mögött! 

Megfordultam, de nem láttam semmi mást, csak a földön a kutyagumit - ami most mintha megmozdult volna! Sőt, felegyenesedett, és ugrálni kezdett! 

Vagy az orvosságot dobom ki, vagy a piát hagyom abba!

- Én vagyok az - szinte kiabált agyamban, és integetett, most már láttam, mintha  lábai is lennének -  és nem vagy hülye! Egymás gondolatait halljuk!  

Beszélő,  sőt, telepatikus kutyaszar lábakkal - gondoltam. 

- Kutyaszar az a nőnemű példánya fajodnak, aki génállományával hozzájárult, hogy létrejöjj, te hegyomlás!... Vedd már észre, hogy kommunikálunk, ami a Te agyvelődet figyelembe véve, nem is olyan kis dolog! 

Nos, hát így kezdődött. Hazavittem, berendeztem neki egy cipődobozt, bevezettem hozzá egy vékony csövön a városi gázt - ezen él a lelkem! -, és betettem hozzá egy Barbie-széket. Igaz,  erre semmi szüksége nem volt, nem is tudta volna mire használni, de jól nézett ki. 

Éjszakákon át "beszélgettünk". Ezt nappal is megtehettük volna, de  világosban, ahányszor ránéztem, mindig az jutott eszembe, hogy - Jé, ez most is olyan, mint egy kutyagumi! - és már megint kész volt a veszekedés... Éjjel viszont, a sötétben, csak hátradőltem a fotelban, ujjaimat tarkómon összekulcsoltam, és gondolkodtam. 

Hol Ő kérdezett - akkor én válaszoltam -, hol én kérdeztem -  arra meg Ő nem válaszolt. Inkább visszakérdezett.

- Hány ember él a Földön? - megmondtam. - És ti hányan vagytok?  - No, mit gondolsz? És milyen az ásványi anyagok megoszlása? 

Hát valahogy így zajlottak gondolatváltásaink.  

Annyit azért kiszedtem belőle, hogy Ő egy olyan tudósféle, aki valami energiahullám formájában sugárzódott le a Földre, és szerencsétlen módon pont egy kutyaszarban materializálódott... Illetve, egy kutyába költözött, de kezdeti tájékozatlansága miatt a kutya gyomrát gondolta az idegrendszer központjának, és mire rájött a tévedésre, már a járdán találta magát. 

Napok teltek el, mire sikerült némileg átalakítania új testét, megszabadult kínos illatától, kifejlesztett néhány primitív végtagot, megállította a bomlást, pótolta azokat a részeket, amiket a belelépők széthordtak belőle - míg végre rátaláltam. 

A gázevést azért alakította ki magában, mert ezzel tudta a saját, bomló szagát eltüntetni. Helyette olyan illatot képes kiengedni magából, ami a másik fél számára jó érzéseket kelt. Persze, aki a más gondolatai között szabadon turkálhat, könnyen rájöhet, hogy kinek mi a kedvenc illata!

Egyébként pontosan ez a tulajdonsága okozta Buborka vesztét. 

A kandúr a nyitva felejtett ajtón beszökött a hálószobába. 

Buborka valószínűleg kommunikálni szeretett volna vele.  Odáig jutott, hogy mi a macska kedvenc illata, és mire rájött, hogy az egérszag nem a legjobb döntés - már késő volt. 

Tigrist nem hibáztatom, csak egyszerűen azt tette, amit minden macska megtett volna.

Én nagyon sajnáltam az esetet, mert mostanában már Buborka is kezdett megnyílni előttem. Már azt is megtudtam tőle, hogy Ő a saját bolygóján hímnemű, ami náluk az igavonó barom, kizsákmányolt balek szinonimája. Mondtam, hogy ez tulajdonképpen nálunk is így van. Azt is elmondta, hogy náluk a nőknek a hátukon van a mellük, ami két okból is jó dolog: Nem kell a szoptató anyáknak etetés közben a végtelenül ronda gyerekeket nézniük, és tánc közben is roppant kellemes.   

Megtudtam továbbá, hogy náluk az utazás végtelenül egyszerű, fizikailag nem kell elmenniük sehova, egyszerűen energiává válnak, elsugárzódnak a kívánt helyre, és ott olyan testbe költöznek, amilyenbe akarnak. Ezért gyakori dolog náluk a csereüdültetés. 

Az egész művelethez nem is kell más, mint egy üres műanyagflakon, egy laposelem, egy radír, vagy másfél méter madzag, és egy...           - Várjál, hozok papírt meg tollat, ez fontos, ezt felírom! - átmentem a másik szobába,  ...és ekkor ment be a macska... 

Már írtam, hogy nagyon sajnálom az esetet. 

Azóta a környéken hülyének néznek, mert minden kutyagumit hosszasan vizsgálgatok, néhány gyanús darabnál le is ereszkedem, megszagolni... Tán abban reménykedem, hogy Buborka valamelyik fajtársa ugyanazt a hibát követi el, mint Ő?! 

A gyerekek csúfolnak, már egy mondókát is skandálnak, ha meglátnak: 

Bácsi, kell-e kutyagumi?
Mindjárt végez itt a puli!
Három perc, és viheted,
örül majd a kedvesed!

Már nem is hallom, hogy miket kiabálnak. Azt figyelem, mikor szólal meg egy hang a fejemben, és mikor tudhatom meg végre, hogy mi kell a spárgán, flakonon, madzagon kívül...

Éjszakánként ülök a fotelban, nem tudok aludni, hiszen hozzászoktam, hogy ilyenkor beszélgetünk. Nosztalgiával, és bánatosan gondolok azokra az éjszakákra.

Egyszer csak megszólalt egy hang a fejemben: 

- Banyeg, engedjél már ki, mert ha becsinálok az ágyad alá, akkor meg fintorogsz, miau!          

Jézusom, a Tigris! 

Hát ez megette Buborkát, az meg beléköltözött?! 

- Buborka, Te vagy az?
- Francokat! Már a macskádat se ismered meg?
- Dehogynem, Tigris! De hát Te mióta olvasol a gondolataimban?
- Mindig is olvastam. Nincs olyan sok. Inkább az a meglepő, hogy Te is érted azt, amit én gondolok!
- Én most már semmin se csodálkozom...
- Dehogynem, fogsz, ha becsinálok az ágyad alá! Engedj már ki, hányszor szóljak? 

Kiengedtem Tigrist, de azt szerettem volna, ha rögtön visszajön. 

Napokig vártam, hülyére izgultam magam. Annyi minden történhet egy cicával! Elkaphatja egy kutya, elütheti egy autó, mérget ehet, megfoghatja a sintér, torkán akadhat egy egér, gyógyszergyárak kísérletezhetnek rajta, rácsukódhat egy lengőajtó, beküldik a Bigbradörbe, belép valamelyik pártba, stb., stb... 

Hirdetéseket ragasztottam ki minden kapu alá, Tigris fényképével. Jutalmat tűztem ki, tízezer forintot. Minden kismamát megkérdeztem a játszótéren, még a gyerekeket is - magyarázkodhattam is a zsaruknak egy egész délelőtt...  

Néhányan még emlékeztek rám, kutyaszarvizslató korszakomból... Persze, most is felcsendült mögöttem a gyerekkórus: 

- Kutyaszar már nem kell neki,
most a macskáját keresi,
cirmos cica, hol van a vaj,
legnagyobb baj a macskajaj... 

Telefonáltak vagy tízen a hirdetés miatt, ezek a becsületes megtalálók voltak, hozták a cicákat. A felének persze más színe volt, négyen nőstények voltak, de hogy két kutya is legyen köztük?...

A negyedik napon került elő Tigris. Kaparta az ajtót, kinyitottam, alig támolygott el a tányérjáig. 

- Banyeg, lökjél már egy kis tejet... De hideg legyen! 

Kérdezhettem én akármit, nem volt hajlandó válaszolni, csak csapkodta a farkát, és követelődzőn nézett rám. Ezt a nézését már ismertem, ehhez nem kellett telepátia. Tudtam, hogy amíg nem végzett a tejjel, semmi másra nem tud gondolni. 

- Nna, banyeg, ez jólesett - mondta, mikor olyan tisztára nyalta a tálat, hogy csak úgy ragyogott. - Ez komoly buli volt!

- Merre jártál? Már lábrázósra izgultam magam!

- Máskor, amikor napokig elvoltam, miért éreztem úgy, amikor megjöttem, hogy kelletlen vagy? Sokszor voltam ám napokig el!

Elszégyelltem magam. Igaza volt. Számomra Tigris az események óta valóban fontosabbá vált.

- Na látod, - mondta - eddig is volt macskád, de igazság szerint ez nem jelentett többet Neked, mint az, hogy például mosógéped is van!  Mikor volt egy mosógép hűséges hozzád, mikor dorombolt, ha rossz volt a kedved? Hányszor derített kismosógép korában jókedvre felhőtlen játszadozásával? Neked a Calgon ugyanaz, mint a Kitekat?!

- OK. Igazad van. Tényleg új alapra kell helyeznünk kapcsolatunkat! - mondtam. - Merre jártál?

- Ne is mondd, kinéztem egy csajt, persze, a környék összes kandúrja ott szobrozott az ajtajuk előtt! Volt köztük akkora is, mint egy kutya!

- Miért nem jöttél haza?

- Miért, miért... Mert kellett a csaj! De megoldottam!

- Mit csináltál?

- Buborkától azért egyet megtanultam: Isteni nősténymacska-szagot gyártottam egy igen magas fa tetejére, emiatt az összes kandúr arra mászott fel, persze, a kutyák meg beálltak a fa alá, így lefele se volt út... Én meg megtaláltam a cicababát...

- Bocsi, hogy megszakítalak, de az utazás kellékeiről Buborkától nem tudtál meg valamit?

- Buborka utolsó gondolata, amikor... hm.. megettem... -  ájem szorri! - az illatok körül csapongott, na, az ide vonatkozó tudása meg is maradt bennem, de a többiről nem tudok!

- No, és mi lett a csajjal a kifejlet? - nem volt őszinte az érdeklődésem, ezt Tigris is észrevette, végignézett rajtam, és elvonult a rongyára. 

Nos, az utazásokról lemondhatok. Viszont van egy macskám, akivel él egy különleges kapcsolat, ez komoly dolog, rajtam áll, hogy ebből mit hozok ki? 

Reggel Tigris a szokottnál komolyabban nézett rám. 

- Mi a baj? Nem volt elég puha a rongy?

- Nem, más a baj! Meg lettem gyanúsítva azzal, hogy emberek cicája vagyok! Sokat árt nekem az, hogy értem, amit gondolsz! A többiek szinte árulónak tartanak! 

Hát, ez ellen nem sokat tehettem. Megígértem Tigrisnek, hogy ezentúl másképp lesz, - de hagytam mindent a régiben. 

Tigris napról napra morózusabb lett. Nem járt el hazulról, a rongyán feküdt egész nap. Csak a farka hegye csapkodott időnként, ami nála az idegesség jele volt. 

Próbáltam faggatni, mi baja, de nem szólt, még a szemét se nyitotta ki. A kirakott kitekathoz hozzá se nyúlt, csak a vízből ivott néha egy kicsit. Ha ki kellett mennie, megállt az ajtó előtt, de nem szólt, csak ha nem azonnal ugrottam. - Az ajtó, banyeg! - csak ennyit mondott ilyenkor. Aztán fél perc se telt el, már jött is vissza. 

Ennyi idő alatt el se kaparhatta a piszkát rendesen. Pláne, ha azt is figyelembe veszem, hogy a környéken minden csupa beton, kő és aszfalt. 

Úgy vettem észre, hogy fogyott is. A szívem szakadt meg, ahányszor ránéztem. 

Nő! Az kell neki! Család, gyerekek, a mindennapok elfoglaltságai, azok majd kizökkentik a depiből! 

- Anyádnak kell család - mint egy hatalmas, sárga felkiáltójel, úgy robbant be agyamba - , nem nekem! Ki hallott már olyat, hogy egy vén kandúr kismacskákat lovagoltat a térdén, és vasárnap papucsban meg köntösben lemegy az újságért? Ahogy végzett a húsleves- cérnametélt-rántotthús-rizibizi-uborkasaláta-kettenegyüvegsörrel? Nem vagyok én... ember... - leírhatatlanul lekicsinylő hangsúllyal mondta az "ember"-szót. 

Én már teljesen elfelejtkeztem arról, hogy olvas a gondolataimban. Most már mindegy, ha elkezdtük, hadd menjen! 

- Biztos, hogy jobban éreznéd magad, ha lennének körülötted! Te már majdnem úgy gondolkodsz, mint egy ember,...

- Még egy ilyen, és nem szólok többet hozzád!

- OK., visszavonom. Azt azért elismerheted, hogy más vagy, mint a többi macska! 

Ezen azért elgondolkodott. Szó nélkül összegömbölyödött a rongyon, a szemét is becsukta. Onnan tudtam, hogy nem alszik, mert a farka vége csapkodott, mint ahogy az utóbbi időben egyre gyakrabban. 

Vagy félóra múlva megszólalt: 

- Beszéljük meg!

Nagy kő esett le a szívemről, mert úgy éreztem, megtettük az első lépést.

Ezután két napig csak a családot terveztük. Őt inkább csapongó fantáziája vezette, én pedig tudományos érveket vettem elő. A végén abban állapodtunk meg, hogy egy törzskönyvezett, féléves, rövidszőrű cicát kerítünk a számára. Félévesen még nincs félrenevelve, de már látszik, hogy milyen lesz. A törzskönyvhöz azért ragaszkodtunk, mert nem mindegy, hogy ki kerül be a családba, a rövid szőr pedig a takarítási szempontok miatt került elő. 

Feladtam egy hirdetést. Ettől kezdve egymás kezébe adták a kilincset a cicások, de a nyolcvan százalékának nem volt törzskönyve, és a macskák túlnyomó része lopott volt. Tigris, miután olvasott a cicák gondolataiban is, ezt elég nagy biztonsággal megállapította. 

Ja, elég nagy számban hoztak kandúrokat is... Az elsőnél még odakacsintottam Tigrisre, kérdeztem, hogy mi a véleménye a másságról, erre beleakasztotta körmeit a zoknimba... Persze, akik a cicákat hozták, mitsem vettek észre abból a társalgásból, amit Tigrissel folytattunk ilyenkor. 

Napokig zajlott a válogatás. Persze, Tigris szívesen kipróbált volna többet is, hogy majd aztán döntsön, de én nem voltam hajlandó kéj-lakot csinálni a lakásomból. 

Az utcai kórus persze ismét hallatott magáról. Ha kimentem, rögtön mögém csapódtak, és már kezdték: 

- Macskák között válogat,
kipróbált már jó sokat,
ez se frankó, az se oké,
büdöslábú macskazsoké... 

Mindegy, ha egyszer elkezdtük, fejezzük is be! Tigris megér nekem ennyit! 

Egyszer végre eljött a várva várt pillanat: Egy álomszép cicát hozott - na ki? Egy álomszép nő!...

Az első pillanatokban azt se tudtam, hogy a saját, vagy Tigris gondolatait hallom fejemben! Zavaromban össze-vissza hebegtem, azt is mondtam, hogy már fizetem is a cicát, aztán a nőt hívtam Cicának, aztán megkérdeztem, hogy Ő mennyibe kerül, aztán mondtam, hogy maradjon, neki is keresek egy nagy rongyot, aztán végre eszembe jutott, hogy üljünk le, és beszéljük meg az egészet...

Tigris szinte kiabált agyamban, hogy ez álmai cicája! Én meg visszakiabáltam, hogy ennél a nőnél szebbet még életemben nem láttam...

Lassan lehiggadtunk, és megkértem Tigrist, puhatolja ki a lány véleményét énrólam, és megdöbbentem, mert Tigris szerint a lány is lángra lobbant irántam. Persze, ilyen információk birtokában már könnyen ment a széptevés.

Egy hét múlva összebútoroztunk. Kéz a kézben, mancs a mancsban, már aludni sem tudtunk egymás dorombolásától.

Persze, néhány nap alatt Kati - így hívják szerelmemet - előtt gyanússá vált az a kapcsolat, ami Tigrishez kötött, illetve az is feltűnt neki, hogy Tigris az Ő gondolatait is mintha kitalálná. Eljött az idő, és fel kellett fedni a titkot, elmeséltük neki az egészet.

Katinak rettentően tetszett a sztori, az meg különösen, hogy Tigrisék egymással milyen boldogok, Tigris szinte leste Cilike minden gondolatát, a legkívánatosabb falatokat hordta neki, szólt, hogy nyissak ajtót, ha szerelme ki akart menni, és még sorolhatnám.

Nemegyszer, amikor arcát mellkasomon pihentette, beszélgettünk arról, hogy milyen praktikus lenne, ha mi is olvashatnánk egymás gondolatában. 

Egyik este, amikor hazamentem, isteni illatok fogadtak. Kati fantasztikusan megterített, az asztalon gyertya, vödörben, jég között pezsgő, Kati pedig boldogan ugrott a nyakamba, kérdezve, hogy tudom-e, milyen nap van ma?

Látva tanácstalanságomat, kisegített: - Ma két hónapja ismerkedtünk meg!

Nagy puszit nyomtam orrára, aztán alig vártam, hogy nekilássunk a nyúlnak, ami az isteni illatot ontotta magából...

Nagyon finom volt, fokhagymás, spékelve szalonnával,  pirosra-ropogósra sütve, ahogy szeretem, a szósz és a gombócok is istenien sikerültek....

- Érezte, hogy bajban van - hallottam meg fejemben Kati gondolatait -, védekezett is, de hát csak legyűrtem valahogy!  Végül is, nem volt több, mint egy macska...

Ránéztem Kati kezére.

Tele volt karmolásokkal.

Fantasztikus időszak következett.

Az, hogy mi történt Tigrissel - hát igen. Megettük.

Tulajdonképpen haragudnom kellett volna Katira, de nem tudtam igazán.

Magamnak is be kellett vallanom, hogy Tigris csak akkor lett fontos számomra, amikor kiderült különleges képessége. Most, hogy e szokatlan tor után már mindketten bírtunk ugyanezzel, - már nem tűnt túl nagy árnak egy macska... 

 

Második fejezet - A Macska 

Életünk Katival maga volt a megtestesült boldogság! Egy szót sem kellett szólnunk, hiszen képesek voltunk gondolatainkban szinte eggyé válni, olyanok lettünk, mintha egymás testrészei lennénk!

Minden megerőltetés nélkül kétszer annyit éltünk ugyanannyi idő alatt, hiszen elég volt, ha csak egyikünk nézte a Bigbradört, a másik addig kiolvashatta az újságot.  Ha egyikünk megevett egy gyönyörű, friss orosz krémtortát, hát a másik is nyalogathatta a szája szélét, érezve szinte az ízeket.  Néha már az is oltotta mindkettőnk szomját, ha csak az egyik ivott, - és hát nagyon érdekes volt, hogy az ebéd utáni söröm picit Katinak is a fejébe szállt...

A legfantasztikusabb mégis a szeretkezés volt! Pontosan tudtuk közben, hogy a másik hol tart, és mit szeretne, és így, a kitűnően szinkronizált orgazmus a mennyekbe röpített mindkettőnket! A saját gyönyörünk fölött ott volt a másiké is, és azt hiszem, hogy ezt a csodát rajtunk kívül senki nem élhette át!

Aztán egyszer Kati elcsapta a gyomrát. Én a szomszéddal beszélgettem az előszobában, amikor Kati éppen szenvedései tetőfokán küszködött a toaletten. Önkéntelen grimaszaimnak köszönhető, hogy a szomszéd mondat közben elbúcsúzott, szinte menekült a lakásból.

Kati persze jókat derült - szinte feledve a görcsöket -, hiszen odabent is tökéletesen átérezte a helyzet komikumát. Tudtam, hogy érzi, és Ő is tudta, hogy ezt én is tudom...

Később mérsékelte Kati önfeledt örömét, amikor engem meg herén vágott egy ottfelejtett gereblye, amire ráléptem. Még fájdalomcsillapítót sem tudott szedni szegény, hisz mi használhat egy olyan test-rész fájdalma ellen, ami nincs is?!

Nekem is váratlan volt a menstruációs görcs, de hamar megszoktam. Mi az a néhány nap havonta, a reggeli másnaposságokhoz képest? 

Nos, kellett néhány hónap, mire megtanultunk "kívül maradni", nem feltétlenül mindig százszázalékosan összekapcsolódni. 

Ettől kezdve azonban tökéletes harmóniában, szinte felhőtlen boldogságban éltünk. 

Közben elhelyezkedtem, az APEH-nál, ellenőrnek. Ugyanakkor Kati a Vám- és Pénzügyőrséghez ment, és mindketten hihetetlen karriert futottunk be. Olvasva az emberek gondolataiban, nem nagyon maradt titokban előttünk semmi! 

Időnként szándékosan el kellett siklanunk már néhány dolog felett, nehogy kiderüljön az igazság.  

Egyre kevesebbet kellett dolgoznunk, már mindketten elértük, hogy csak a kiemelt esetekben vegyék igénybe a szolgálatainkat. 

Rengeteg szabadidőnk szinte minden percét együtt töltöttük, többnyire a heverőn, összebújva. Tulajdonképpen szerencsénk volt munkahelyeinkkel, mert teljesen elszoktunk már attól, hogy hosszabb ideig egyhuzamban ébren legyünk, néhány óra múlva elálmosodtunk, jólesett a szunyókálás. 

Ezek voltak a legboldogabb óráink. Félálomban, összesimulva, időnként meg-megnyalva egymás orrát... 

Villanyt már szinte nem is használtunk, egész éjjel elvoltunk úgy, hogy nem gyújtottuk meg a csillárt. Eleinte arra gondoltam, hogy egyre később sötétedik, aztán rájöttem, hogy jobban látok, mint régebben. Ez akkor vált igazán tudatossá, amikor egyszer a kapunk előtt vártam Katira, úgy éjfél felé. Szokás szerint nem égett a ház előtt a térvilágítás, de ez engem egyáltalán nem zavart. 

Közeledett a szomszéd, és úgy nekem jött, mintha szándékosan tette volna. Egész felment bennem a pumpa, amikor észrevettem, menynyire meglepődött. - Van itt valaki? Elnézést kérek, nem láttam! 

No, ez azért elgondolkodtatott. Ezután az következett, hogy ki kellett csavarnom a hűtőszekrény lámpáját a foglalatból. Zavart minket az ajtónyitásnál szemünkbe csapódó vakító fénysugár. Egyébként is, minden ételt megtaláltunk könnyedén, hiszen az illatuk egyértelműen jelezte, melyiket hol találjuk! Tökéletes sötétség különben sincs... 

Igazság szerint egyre inkább éjszaka voltunk fenn, istenieket sétáltunk a környékbeli kiserdőben, élveztük a Hold és a csillagok ezüstös csillogását a faleveleken, hallgattuk a neszeket, élvezettel habzsoltuk az illatokat...

Igaz, egyszer Kati nagyon megrémült - egy kicsit én is -, amikor egy kutya csaholva felénk rohant, de az adrenalin szinte rögtön  szétáramlott ereinkben. Szembefordultunk vele, és nagyon megörültünk, amikor fenyegető sziszegésünk meghátrálásra kényszerítette az ebet. 

Hasonló eset nem fordult elő, mivel messziről meghallottuk, ha valami nagyobb állat jött felénk, és inkább kitértünk. 

Ma éjjel olyan dolog történt, ami valószínűleg gyökeresen megváltoztatja hátralevő életemet. 

Ismét az erdőben sétáltunk, amikor meghallottuk, hogy valami kisebb állat neszezik az avarban. Minden előzetes megbeszélés nélkül tudtuk, hogy mi a dolgunk. 

Szétváltunk, Kati balra indult, én jobbra. Ő csendesen, osonva, én hangosabban, szinte csörtetve.  

Hallottam, amint a kis rágcsáló megáll, valószínűleg kétlábra is egyenesedhetett, aztán elkezdett távolodni - pont Kati felé. Egyszerre nagy zörgés támadt, aztán felhangzott egy éles sivítás, majd az is elcsendesedett.  

Jóleső érzés kerített hatalmába, a tudatos zsákmányszerzés öröme. Kati irányából azonban még valami, olyan kielégülésféle gondolat is hömpölygött felém. 

Hirtelen nagyon furcsa bizsergés lepett meg. Néhány ugrással oda-értem Katihoz, és megláttam azt, amit néhány másodperccel előbb már tudtam: - Kati véres kezeivel az utolsó darabokat tömte szájába a kicsi, mintegy húsz-huszonöt centis nyúlfiókából. Szeméből különös, sárga fény csapott rám, tekintetéből a büszkeség és a birtoklás gőgje áradt... 

Elborult az agyam. Úgy éreztem, hogy kirabolt, meglopott, ELOROZTA  AZ  ÉTELEMET,  KOCKÁRA  TETTE  A  BIZTONSÁGOMAT! 

Nekiugrottam, belemarkoltam a hajába, hátrarántottam a fejét, aztán idegeim, izmaim, testem minden porcikája egyszerre kezdtek emlékezni a legősibb parancsokra... 

Biztosan eltelt néhány perc, mire magamhoz tértem. Kati ott feküdt a földön, arcán az elszántság, a harc kőkemény vonásai, már örökre. Nyakán vér - a sajátja, és a kisnyúlé. 

Rákapartam az avart, aztán lemostam egy patakban az arcomról, kezeimről a harc véres, sáros nyomait. No, nem mintha zavartak volna, de a szag elfedhette az erdő fontos illatait. 

Egészen felélénkülve, felszegett fejjel, kitágult orrcimpákkal bele-rontottam az éjszakába, az Én Erdőmbe!  

Éltem én eddig egyáltalán?!... 

  

Harmadik fejezet - A Macska 

Életem legizgalmasabb éjszakája volt. Tomboltam, hatalmasnak, és szinte mindenhatónak éreztem magam! Ehhez hasonlót talán kisgyerekkoromban éltem át, amikor szüleim levittek a Nagy Tóhoz, és végre belevethettem magam a határtalan vízbe... Azt csináltam, amit akartam! 

Szinte egész éjjel futottam, megálltam, figyeltem, megpróbáltam az illatokat, hangokat megfejteni, futottam tovább... Még három kisebb állatot - két tudomisén rágcsálót, meg valami madarat - ejtettem el, a pockok ébren voltak, meglapultak, így találtam rájuk, a madár viszont aludt, a zajra ébredt fel. Esélyük sem volt, hiszen minden gondolatuk ott világított agyamban, és akkor csaptam le rájuk, amikor a legbiztosabbak voltak abban, hogy már megúszták. 

Fantasztikus ízvilág tárult fel előttem, álmomban sem hittem volna, hogy a félelem verítékétől, és a vértől tocsogós szőrnek, tollnak milyen felséges íze van! Az apróbb csontokat úgy ropogtattam el, mint a ropit, bár volt, amelyik kissé felsebezte a szájpadlásomat, ínyemet... Hiába, ennek is technikája lehet, rengeteg időm van még megtanulni! 

Hajnalba mentem haza, még sötét volt, nem találkoztam senkivel.  

Nem vágytam semmi másra, csak egy hatalmas alvásra! Az, hogy esetleg megfürödjek, eszembe se jutott. Éreztem, hogy a hasam tele, és agyam tompa... Ilyenkor aludni kell!  

Lecibáltam az ágytakarót, ledobtam az ágy mellé. Nyújtózkodtam és ásítottam egy nagyot, aztán leheveredtem a földön a takaróra. Fészkelődtem, forgolódtam egy kicsit, és azt hiszem néhány percen belül el is aludtam. 

Nem álmodtam semmit. Aludtam. Mindennek megvan az ideje. Most az alvásnak volt, és tudtam, hogy azért kell aludni, hogy éber, százszázalékos lehessek, amikor viszont annak van itt az ideje. 

Iszonyatos görcsökre ébredtem. A gyomrom majdnem szétszakadt! Rámjött az öklendezés, még a WC-re sem értem ki, feltört belőlem egy nagy csomó, de ahogy kiköptem, már jött a második, a harmadik... Rángatózó rekeszizmom csak úgy lökdöste fel nyelőcsövemen az újabb- és újabb gombócokat. 

Gyomrom végre megnyugodott, én meg kitöröltem szemeimből az erőlködés könnyeit. Ekkor láttam meg az összetapadt szőr- és tollcsomókat, melyekben itt-ott apró csontdarabok világítottak. 

Úgy tűnik, az éjjel a mértéktelenség bűnébe estem, a szervezetem számára szokatlan dolgokból túl sokat ettem meg egyszerre! 

Gyomrom megnyugodott, kimentem a konyhába, vizet inni. Közben elmentem a tükör előtt. - Hát ez borzalmas! Pulóverem, farmerom számtalan helyen szétszakadt, és mindenhol csupa vér, és mocsok!  

Leszedtem magamról mindent, bedobtam a szennyestartóba, majd beálltam a zuhany alá. 

Alighogy lefürödtem, csengett a telefon.  Kati főnöke volt. Valami fülest kaptak egy nagy értékű szállítmányról, ehhez kérték a segítségét. 

Érdekes, Kati eszembe se jutott, amióta... amióta megöltem. Jézusom! Ebből hogy mászok ki?! 

- El kellett utaznia Katinak, már akartalak hívni - mondtam. - Segíthetek esetleg én is? - Megköszönném - mondta - ha bejönnél! Ezeket muszáj elkapni! 

Gyakran helyettesítettük egymást Katival, afféle intézménnyé váltunk az utóbbi időben. A különböző hatóságok gyakran kikértek minket, ha valami megoldhatatlannak tűnő feladattal találták magukat szemben. Igaziból a megrendelőknek az is mindegy volt, hogy melyikünk megy, a felderítési arányunk közel egyforma volt - mindketten szándékosan hibáztunk olykor, nehogy kilógjon a lóláb. 

Megbeszéltünk mindent, másnap nyélbe is ütöttük a dolgot, az ügyet természetesen annak rendje és módja szerint meg is oldottam. Még délelőtt hazaértem, de már ideje is volt, nagyon megéheztem, de el is álmosodtam. 

Találtam a frigóban egy kis mélyhűtött tonhalat, meg se vártam, hogy teljesen kiolvadjon, már tömtem is a számba. Érdekes, és kellemes érzés volt, ahogy a finom, szinte láthatatlan szálkák végigcsiklandozták a nyelőcsövemet. 

Eligazgattam magam alatt a rongyomat - illetve a pokrócot -, összegömbölyödtem, és már aludtam is. 

Szinte szétszakadt a dobhártyám a telefoncsörgéstől. 

- Figyelj, nagyon kellenél, az erdőben, tudod, ott, felétek, egy megcsonkított női holttestet találtak a turisták - az Életesek főnöke volt -, Te apám, hogy ez hogy néz ki, ezt valami elállatiasodott vadbarom tehette, gyere gyorsan, légy szíves, már úton van a kocsi hozzátok... - csak mondta, mondta. 

Nem értettem. Kati nem volt megcsonkítva, miről beszél ez itt össze-vissza? Mindamellett most döbbentem rá, hogy mennyire felelőtlen voltam, nem rajtam múlt, hogy Katit, akit minden életes jól ismert, most nem ismerték fel!  

Magamban ismeretlenül is köszönetet mondtam annak az embernek, akit ezek után már bizonyosan nem fogok megtalálni. 

Érdekes volt, hogy Kati emléke semmiféle érzelmet nem ébresztett bennem, pedig hosszú ideig szinte minden gondolatomat kitöltötte, - még szó szerint is!  

Azt hiszem, ez azért lehetett, mert nem volt rajtam a párosodási időszak. A bagzás! - elmosolyogtam magam, amikor e szó eszembe jutott. 

Tulajdonképpen logikus is volt a dolog, semmi ésszerű indoka nincs annak, hogy akkor is elviseljem egy affektáló, kényeztetésre vágyó nőszemély társaságát, amikor nem is akarok párzani. Nem beszélve egy rakás gyerek folyamatos nyivákolásáról! No, meg arról, hogy nem lehet jóízűen lenyelni egy falatot! Az ember nem győzi dugdosni a kaját a kíváncsi és éhes tekintetek elől, vagy úgy elásni, hogy a többiek ne találják meg! 

Fákra csavart, széles, - RENDŐRSÉG - feliratú szalaggal volt körbekerítve az a rész, ahol Kati maradványai hevertek. Kint volt már a doki is. 

- Valamikor éjfél körül halhatott meg, és úgy látom, hogy az arcát, combjait és a hasát kutyák marcangolták szét - mondta.

 - Nézd, még az ujjait is lerágták, majdnem kézközépig!

- Akkor miért gyilkost kerestek? - kérdeztem.

- Mert a kutyák ilyet nem tudnak! - és megmutatta Kati nyakán a hüvelykujj belövellt nyomát, mely alatt, bár nem láttuk de tudtuk: a nyelvcsont el volt törve.

- Igazad lehet - mondtam, és tudtam, hogy valami nagyon hihető dolgot kell kitalálnom. Túl egyszerű lett volna simán a kóbor ebeknek tulajdonítani az esetet. 

Körülnéztem, mindent alaposan megfigyeltem, minden ágat félrehajlítottam, minden követ megemeltem és alánéztem. Szörnyen elfoglalt, és alapos ember benyomását keltettem. El is várták tőlem, és tudtam, éreztem gondolataikban: - biztosak abban, hogy megoldom az ügyet. 

- Szóval,  Te voltál, aki levágtad - szólalt meg egy hang a fejemben, teljesen váratlanul. - Nagyon köszönöm, én nem mertem volna megtenni! Azt hiszem, képtelen volnék megölni egy olyan embert, aki nem támad rá a gazdámra! Így azért könnyebb volt, és jól is laktam! - Felnéztem, és egy hatalmas kaukázusit pillantottam meg, vagy tíz méterre, a fák között. Éreztem, ahogy a hátamon borzolódik a szőr, és kezd felgörbülni a gerincem. Kellett egy pár másodperc, mire kordába szorítottam ösztöneimet.

- Te ettél itt, ebből?

- Igen, rettentően éhes voltam!

- Maradj takarásban, majd még beszélünk! A többiek ne vegyenek észre semmit! 

Igazán nem is döbbentem meg, mert ahogy láttam Katin a harapásnyomokat, már számítottam valami hasonlóra. Igazság szerint én egy egész falkára tippeltem, de látva a kau méreteit, nem kellett ide egy falka, elég volt ez az egy. 

- Hát, amikor ideértem, elzavartam egy kutyát, azt hiszem, nem evett még egy falatot sem, talán, ha megnyalhatta ott, ahol véres volt - hallottam a kau válaszát gondolataimra. 

Ettől kezdve a helyszíni szemle ugyanúgy zajlott le, mint más hasonló alkalommal, bár nem mentem rögtön a zsarukkal, mint máskor,  megígértem, hogy mindent megteszek, és majd szólok, ha valami nyom felmerül. - Köszi, nem kell a kocsi, hazasétálok! - utasítottam el a törzsőrmester ajánlatát, hogy hazavisz. Alig vártam, hogy kettesben maradjak a kutyával. 

Az utolsó félórában, míg én a helyszínelőkkel tettem-vettem, azt hiszem, a köztünk lévő láthatatlan kapocs segítségével mindent meg-tudtunk egymásról, a múltról, a jelenről.  

És a jövő? 

Hát ezért kellett kettesben maradnom a kutyával.   

 

Negyedik fejezet - Dzsekicsen 

...szameg!... - dünnyögte Dzsekicsen -, csak kikanyarodott elém... - A tükörbe nézett, égen és földön nem volt a környéken rajta kívül más kocsi, a bekötőútról mégis elécsapódott az ütött-kopott, fekete, öreg Golf.

Egy darabig bízott benne, hogy a sofőr nyom egy kövéret, hátha mégsem kell fékeznie - nagy ritkán ilyen is előfordul -, de az illető a szokásosat választotta, szép, komótosan gangolgatott fölfele.

Már csak megszokásból is engedett a lelkében bujdosó kisördögnek, változatlan sebességgel ráfolyt a Golfra, majd fékezett egy csikorgósat. Ilyenkor, ha meglátják a tükörben a centikre levő kocsit, ijedtükben gyorsítanak egy nagyot - de a Golf nem ezt tette. Sőt, elkezdett cikázni, időnként a féklámpa is felvillant!

- Jobb egy kicsit lemaradni - gondolta. Attól tartott, hogy egy előzés se lenne biztonságos a szűk úton, hátha akkor tapos a gázba, vagy  csap ki balra ez a szerencsétlen, amikor melléér!

Azt gondolta, részeg lehet a sofőr. Vagy veszekednek, tán verekszenek a kocsiban. A sötét üvegen nem látott be, azt se látta, hogy hányan vannak.

Úgy döntött, most veszi ki a kávéidőt! Megállt, hátranyúlt a táskáért, hogy megkeresse a termoszt és a poharat, amikor látta, hogy vagy ötven méterre a Golf is megállt. Egy nő kiszállt a jobboldalon, kitett az út mellé egy nagyméretű sporttáskát, visszaszállt, majd a Golf - most már csikorgó gumikkal - elfüstölt.

- Jó lett volna felírni a rendszámot! - gondolta. - Az ember sose tudhatja!

Visszatette a termoszt a táskába, és odagurult a táska mellé. Egy darabig a kocsiból nézte,  kíváncsisággal vegyes izgalommal. Mintha mozdulna a táska oldala... 

- Lehet, hogy egy csecsemő? - gondolta. Kiszállt, odament, a táska egyre jobban mozgott, de már hallotta a vékony hangú szűkölést, és mire széthúzta a zipzárt, már tudta is, mit fog látni:  

- Egy kiskutya! 

Tanácstalanul körülnézett. Abszolút nem volt berendezkedve kutyatartásra, hiszen egy kezdő nyomozónak egy dolog biztosan hiányzik az életéből, és ez a rendszeresség. Állatot tartani pedig felelősség: - etetni, a mozgást biztosítani a számára, foglalkozni vele - ezekre nincs ideje. Igaz, nem rajta múlt a dolog, de amikor ezt a hivatást választotta, lemondott bizonyos normákról. Nórival is emiatt szakadt meg szépen induló kapcsolata, a lány megunta, hogy nem lehetett napokra előre tervezni, hogy nem győzte kimagyarázni az ő hiányát a jó előre megbeszélt közös eseményeken, hogy számtalanszor kellett az érintetlen tányér tartalmát kidobni, és este magányosan ágyba bújni... 

Vannak olyan dolgok, amiket nem pótol a szenvedélyes szerelem, és ilyen egy nő számára például a biztonság, a kiszámíthatóság. Nóri most egy technikussal jár, akit elég jól megbecsülnek a szomszéd városban a Világcégnél, és, bár előfordul, hogy három-négy órát is ráhúzatnak velük - ilyenkor Zoli elég nyúzottan állítja le a család húszéves, de kitűnő állapotban lévő Ladáját -, de ez mindig meglátszik a borítékban is. Sőt, erősítik Nóriban a stabilitás érzését, azt a tudatot, hogy Zoli olyan ember, hogy lám, a Világcég is számíthat, és számít is rá! 

Dzsekicsennek nem volt választása, hazavitte a kutyát. Menet közben beugrott a sarkon lévő kis egyszemélyes boltba. 

- Csókolom, Margit néni! Van maguknál kutyakaja?

- Mi van, kisfiam, megszaporodtál?  Inkább valami kislányt kerítsél, még fiatal vagy ahhoz, hogy besavanyodj! - Látja, Margit néni, Nóri is csak meddig bírta! 

Margit néni gyerekkora óta ismerte Dzsekicsent, de Nórit is. Mind-kettőt szerette, és örült, amikor a gyerekek összekerültek, és megsiratta, amikor szakítottak. Persze megérette Nóri indokait, de mégis sajnálta őket. 

- Ne féljen, Margit néni, nem pótcselekszem! Egy kiskutyát tett ki valami szívtelen nő az út mellé egy sportszatyorban, azt hoztam haza! Apropó, Margit néninek nem kell egy kiskutya?
- Jaj, kisfiam, tudod, hogy egész nap a boltban vagyok, mihez kezdenék egy kutyával?

Mindegy, megpróbáltam! - gondolta Dzsekicsen.  - Milyen kaját vegyek neki?

- Hát, ahogy Te élsz, a száraz a legjobb! Az bármeddig eláll, és van benne minden, ami egy kiskutyának kel! Juj, de aranyos! - közben kikísérte Dzsekicsent a kocsihoz, és megnézte kutyust. - Milyen fajta lehet?

- Talán farkaskutya, vagy valami keverék. - Dzsekicsen is csak most nézte meg jobban a kölyköt. - Úgy látom, fiú... Legalább egy gonddal kevesebb!

- Hogy fogod hívni?

- Tóth alesnek! - vágta rá nevetve Dzsekicsen - Legalább néha jól megmondhatom neki a magamét!

Margit néni vele nevetett, Tóth alezredest, Dzsekicsen főnökét ő is ismerte, azt is tudta, mennyire tartanak beosztottjai a szigorú, de egyébként nagyon emberséges kapitánytól.

Hazafelé Dzsekicsen bement abba a könyvesboltba, amit Nóri vezetett. - Van olyan könyved, ami kutyatartásról szól? - Csak nem kutyát akarsz venni? Vagy éhen halna, vagy bedilizne melletted! Vagy inkább pont akkor, amikor nem vagy mellette... - próbálta finomítani Nóri.

Dzsekicsen nem bántódott meg, már túltette magát a dolgon, ellentétben a lánnyal, aki még néha el-eltöprengett, mi lett volna, ha akkor másként dönt. A fiú elmesélte Nórinak, hogy jutott a kutyához, aztán megvette a könyvet, és hazament.

  

Ötödik fejezet - A Macska

Természetesen hazavittem a kutyát. Egyszerűen nem engedhettük meg magunknak, hogy két, ilyen egyedülállóan különleges teremtmény, mint mi, de dolgozzon ki valamilyen együttműködési koncepciót! 

Maugli - volt gazdája nevezte így - kiskölyökkorára nem nagyon emlékezett. Inkább csak onnan voltak foszlányos emlékei, amikor egy szatyorba zárták. Rettentően rémült volt, sírt és reszketett, az a férfi nevelte később fel és vált nagyon szerető és szeretett gazdájává, aki onnan kiszabadította. 

A férfit Dzsekicsennek hívták a többiek, akikkel együtt járt edzésre. - Dzsekicsen? Emlékeztem a névre. Egy kábszerbuliban az egyik nyomozót így emlegették... Ez volt az egyik olyan ügy, ahol a statisztika miatt szándékosan hibáztam, hogy ne legyek százszázalékos... Igen, itt a nyomozó nem kapta meg a remélt támogatást, mert a megerősített egységet a másik címre irányítottam. Dzsekicsent a menekülő bűnözők lelőtték, legalábbis, mintha ezt mesélték volna utóbb a zsaruk. 

- Akkor miattad?! - Éreztem, ahogy a gyűlölet átjárja Maugli agyát, és láttam, ahogy megfeszülnek izmai - Két napig voltam bezárva a lakásba, mire Margit néni sírva kinyitotta az ajtót egy nyomozóval!

- Hidd el, én azt se tudtam, hogy ki az a Dzsekicsen! Nekem egyszerűen nem szabad minden ügyet felderítenem, mert akkor lebukom! Mostantól Te sem teheted azt, amit akarsz, ezt jó lenne egyszer és mindenkorra megjegyezned, különben nagyon rövid időn belül egy tudományos labor műtőasztalán találod magad, leszíjazva, mindenféle csövekkel és drótokkal az agyadban!

Maugli lassan megnyugodott. Azt hiszem, megértette, hogy nem szándékosan okoztam gazdája halálát, és talán azt is átérezte, hogy ezentúl neki is háttérbe kell szorítania érzelmeit. Mindezek ellenére tudtam, hogy fenntartásai vannak velem szemben, és soha nem fogom elérni azt a feltétlen odaadást és hűséget, ami egy közönséges kutyát egy közönséges gazdával összeköt.

 

Hatodik fejezet - Dzsekicsen 

Dzsekicsen két év alatt teljesen összeszokott kutyájával. Maugli - azért nevezte el így, mert a kutyát kiskorában farkasok, emberi farkasok nevelték, hiszen jóérzésű ember nem tesz ki az országútra egy kiskutyát - feltétel nélkül elfogadta Dzsekicsent gazdának, falkavezérnek, de akár még anyának is, hiszen még "férfimód” pisilni is Dzsekicsen tanította meg, a többi nyomozó legnagyobb derültségére. - Emeld fel az egyik lábad! Ahogy Te csinálod, úgy a lányok pisilnek!  

Később Dzsekicsent kiemelték a kábszeresek közé. Ebben nagy szerepe volt a fiú kristálytiszta eszének, jó felderítési statisztikájának, és nem utolsó sorban Tóth alezredesnek, aki képes volt lemondani egyik legjobb emberéről, elfogadva, hogy nem tehet keresztbe egy tehetséges fiú karrierjének. 

Dzsekicsen hamar kivívta új kollégái barátságát, nyílt, közvetlen és megbízható emberként ez nem volt nehéz. Rövid idő alatt szakmailag is elismerték, hiszen sokszor lendített egy-egy nyomozás menetén tisztánlátása, számtalanszor múlt azon az eredményesség, hogy a fiú többet tett le az asztalra, mint amennyi általában elvárható volt. 

Edzésekre továbbra is járt, nagyon jó volt, de edzője legnagyobb bánatára, versenyeken már nem indulhatott. Semmi nem garantálja, hogy pont a verseny napján nem történik valamilyen kiemelt kábszeres bűncselekmény... Dzsekicsen aránylag könnyen viselte, hogy nem versenyezhet. - Sebaj, most legalább megtanulhatok karatézni! - mondogatta, arra utalva, hogy a versenyzők a küzdősport-technikáknak csak néhány százalékát használhatják, a többi ugyanis maradandó károsodást, vagy halált okozhat. Így ezeket az ütéseket, fogásokat - felesleges lévén - meg sem tanítják a versenyzőknek.  Nem véletlen az, hogy egy-egy karate-versenyen a nézőtéren, a kiöregedettek között több a veszélyes ember, mint a tatamin... 

Ha volt egy kis idejük, az Osztály nyomozói le-lementek a tornaterembe, Dzsekicsen szívesen tanítgatta őket a különböző fogásokra, ütésekre, hárításokra. Addig-addig, míg Főnök kötelezővé is tette ezeket a foglalkozásokat, heti kétszer. 

Maugli is bejárhatott ilyenkor a terembe. Fegyelmezett kutya lévén, nem kellett balesettől tartani. Ott feküdt a sarokban, fejét lábain pihentetve, de egy percre sem vette le szemét a gazdiról. Jellemző volt Maugli intelligenciájára, hogy a technikák gyakorlásakor nem rontott Dzsekicsen ellenfelére, nem döntötte le lábáról, és nem harapta át a torkát - talán orrával meg tudta különböztetni a játékot az életre szóló küzdelemtől. Néha azért, ha becsúszott egy fájdalmas ütés vagy rúgás, és Dzsekicsen feljajdult, Maugli rögtön felállt, és füleit hegyezve, ugrásra készen figyelt, míg Dzsekicsen oda nem szólt, hogy - Nyugi, semmi baj, Kiskutya! 

Tréfálkoztak is a kollégák arról, hogy Dzsekicsent nem szabad leütni. Kezét-lábát törhetik, de a fejét kímélni kell! Törött lábbal még lenyugtathatja a kutyát, de ha padlózik, akkor a hetvenkilós Maugli rendet vágna közöttük! 

Egyébként a mindennapok úgy teltek, hogy normál esetben Maugli otthon várta Dzsekicsent, de Margit néni, amikor ebédszünetre bezárta a boltját, rendszeresen elment hozzájuk, ennivalót és friss vizet adott a kutyának. Reggel és este viszont Maugli és Dzsekicsen fél - félórát kocogtak. 

Ha többnapos akcióra kellett számítani, akkor Maugli átköltözött Margit néni kertes házába, a kertben nem volt gond a sétával, a pisi-kakival. Igazság szerint Margit néni legalább annyira megszerette a kutyát, mint Dzsekicsen, és Maugli is nagyon szerette őt. Hol volt már az, amikor az asszony tiltakozott, hogy kutyája legyen! 

Azon a bizonyos napon, amikor Dzsekicsent lelőtték, nem ígérkezett az akció többnaposnak, így Maugli a lakásban maradt. Az ügy már szinte teljesen fel volt göngyölítve, gyakorlatilag csak a letartóztatások voltak hátra. Igaz, volt a nyomozásnak olyan szakasza, amikor úgy érezték, hogy megrekedtek. Az ígéretes szálakról sorban kiderült, hogy azok nem vezettek sehova. Főnök, szégyen ide, szégyen oda, megkérte a Macskát, hogy segítsen kikerülni a holtpontról. 

Macska igazi státusza tulajdonképpen ismeretlen volt. A legmagasabb rangú belügyesekkel, hivatalnokokkal volt jóban, sok politikus is szívesen hivatkozott barátságára. Mindenki ismerte, de igazán nem ismerte senki. Mintha természetes lenne, hogy van. Csak Macskának hívták, szemtől szemben is. Az igazi nevét szinte senki nem ismerte, de mindenki azt hitte, hogy mások tudják. Az biztos, hogy volt benne valami macskaszerű. Talán az, hogy szinte hangtalanul ment, végtelen harmónia, kecsesség sugárzott a mozgásából, és az is érdekes volt, ahogy beszélgetés közben az ember szemébe nézett. Mintha egy jóllakott oroszlán, vagy a tigris nézne az emberre, nagy figyelemmel, nyugalommal, de végtelen magabiztossággal. Az ember hajlamos arra, hogy elfordítsa a tekintetét...  

Macska ritkán kérdezett, és általában magától nem nagyon kezdett beszélgetni. Ha a tájékoztatást meghallgatta, többnyire csak bólintott, aztán tette a dolgát. 

Bármelyik szerv kérhetett tőle segítséget, és az esetek kilencvenkilenc százalékában segített is. Legendák övezték, melyek azt bizonygatták, hogy tán még a jövőbe is lát, és nem marad előtte titokban semmi. 

Olyan hasznosan működött - anélkül, hogy bárkinek is benyújtott volna valami számlát -, hogy senki sem firtatta, ki is ő valójában. A régi APEH-osok csak annyit tudtak, hogy náluk felmondott, és amikor kérdezték, hova megy, csak mosolygott. Nyilvánvaló volt, hogy az ő képességeivel lecsapott rá valamelyik titkos állami szerv, és erről nem beszélhetett. 

Főnök felhívta hát Macskát, elmesélte, hogy megakadtak, elkélne egy kis segítség. Ő jött is, tájékozódott, majd néhány napra eltűnt. Aztán jelentkezett, megmondta, hogy hol van az áru, és azt ott valóban, hiánytalanul meg is találták Dzsekicsenék.  

Persze, egy ügy felderítése akkor teljes, ha a tettesek is megvannak! Macska egész hasznos támpontokat adott, ami alapján be lehetett tájolni a gengszterek tartózkodási helyét is, már csak le kellett csapni rájuk. Macska elmondta, hogy a feltételezett rejtekhelyeken hányan, milyen tűzerővel fognak tartózkodni, és Főnök ehhez képest csoportosította az embereket. 

Dzsekicsent másodmagával osztotta be oda, ahol minimális ellen-állásra számítottak, míg a többiek - gyakorlatilag az Osztály teljes állománya - a másik helyszint vette körül.  

Elérkezett az idő: - egyszerre csaptak le, nehogy az egyik helyről riaszthassák a másikat -, és jött a meglepetés: Az erős ellenállásra számító csapat néhány csipás, alsógatyás, fegyvertelen kishalat talált, akiknek eszük ágában sem volt ellenállni, míg Dzsekicsenéket gépfegyvertűz fogadta. Kollégája comblövést kapott, még az elején. Szegény a fájdalomtól félőrülten próbálta a nadrágszíjával elszorítani a saját lábát, közben Dzsekicsen egy szál pisztollyal szórványosan viszonozta a tüzet, csak annyira, hogy a rosszfiúk ne jöhessenek ki. Társa, hogy sikerült elszorítania combját, kissé megnyugodott, és sikerült rádión erősítést kérnie. 

Ekkor kapott gellert a bentiek egyik golyója, és találta fejen az egyébként jó takarásból lövöldöző Dzsekicsent. 

Igen mély volt a csend. Bent feltehetőleg elfogyott a lőszer, kint pedig nem volt, aki lőjön. 

A megérkező erősítés egy félig kivérzett comblövöttet, egy életjeleket mellőző fejsebest, és egy teljesen üres lakást talált. 

A Macskát láthatólag nem terhelte felelősség, hiszen segítségével meglett az áru, és ez nagyon fontos volt. Egyáltalán nem hiányzott, hogy nagyobb mennyiségű anyag kerüljön ki a piacra! Ráadásul ez a szokottnál is tisztább volt, biztosan sokan túllőtték volna magukat. A Macska azt is megmondta, hogy hol héderelnek a rosszfiúk, igazság szerint Főnöknek kellett volna nagyobb rátartással megszervezni az akciót. 

Főnök nem mozdult Dzsekicsen mellől, amíg az orvos vizsgálta, amíg újraélesztették, amíg a mentőautóval a kórházba nem vitték, és nem mozdult a műtő elől sem, amíg órák múlva ki nem jött véres köpenyben, maszkkal a szája előtt a műtétet végző sebész azzal, hogy Dzsekicsen túl van az életveszélyen. 

Nemcsak Főnök, az egész osztály ott toporgott a folyosón, és nagy kő esett le a szívükről a hír hallatán. 

Mindenki hazament, és csak másnap, bent az osztályon komorodtak el, amikor megtudták: - Dzsekicsen még nem tért magához a műtét óta.

   

Hetedik fejezet - A Macska

Maugli elmesélte, hogy Margit néni fogadta magához, és ettől kezdve gyakorlatilag egész nap egyedül volt - igaz viszont, hogy a kertben azt tehetett, amit akart. 

Nagyon hiányzott Dzsekicsen, a reggeli-esti kocogás, az edzések izgalmas hangulata, az, hogy legyenek körülötte, és hiányzott a jókedv... 

Margit néni nagyon szerette, de napközben az üzletben volt, délben ugyan hazaszaladt megetetni - ilyenkor vette ki a saját ebédidejét is - aztán sietett vissza a boltba. Este még megvakargatta a füle tövét, de aztán gyorsan ment lefeküdni, mert korán nyitott. Mindig szomorúan nézett Mauglira, hiszen Dzsekicsen jutott róla eszébe. 

Maugli mondta, hogy vagy egy hétig bírta, aztán megszökött. Mire ráakadt Kati tetemére, már vagy három napja nem evett. 

Amikor egymásra találtunk, hatalmas viharok dúltak benne. Még ki sem heverte gazdája elvesztését, már szembesülnie kellett a magánnyal, az éhséggel. Ezután kénytelen volt áthágni egy nagyon erős belső gátat, és evett egy emberből.  Nem sokkal ezután egy megdöbbentő dolgot tapasztalt: érezte, hallotta más állatok, majd emberek gondolatait. Végül találkoznia kellett egy emberrel, aki felelős lehetett szeretett gazdája elvesztéséért! 

Én sajnáltam Dzsekicsent, hiszen sose ártott nekem, tulajdonképpen nem is ismertem, és nem kívántam a halálát. Azt sem akarhattam viszont, hogy a bűnbarlangban megbújókat elkapják, mert a szálak sikeres felgöngyölítése nekem okozott volna kellemetlenséget. 

Maugli végül elfogadta mentegetőzésemet, hiszen napról napra erő-sebben szembesült helyzetünk sajátosságaival. Elfogadta azt is, hogy kettőnk közül én legyek a főnök, mert látta, hogy milyen sikeresen tudom fedni mások előtt különös képességemet. Tudomásul vette azt is, hogy lebukásunk esetén rengeteg kellemetlenségnek lennénk kitéve, sőt, neki még az élete is veszélybe kerülhetne! 

Praktikusan együtt jártuk az erdőt éjszakánként. Jó volt Mauglival! Nála a vadászat, a ragadozó életmód elsajátítása sokkal rövidebb időt vett igénybe, mint nálam, talán farkas őseinek köszönhetően. Bennem viszont keveredett a civilizáció több ezer éve a macskával -és talán még Buborkából is volt bennem valamennyi...  

Maugli génből ismerte a falkavadászatot. Neki a belenevelt gátlások leküzdésével volt csak baja, de látva az én tudatos gátlástalanságomat, hamar túltette magát rajtuk. A vadászatok alkalmával rengeteget tanultam tőle, de mégis sikerült megőriznem falkavezéri pozíciómat. Maugli elismerte, hogy az éjszaka csak egy kis része életünknek, és életünk tulajdonképpen egy emberi társadalomban zajlik, itt viszont én ismerem ki magam jobban. 

Egyik reggel az újságban érdekes cikkre bukkantam. A szomszédos kiserdőben elszaporodó kóbor kutyákról írtak, és arról, hogy egyre többször találtak a kirándulók szétmarcangolt rágcsálókat, vagy elcsavargott háziállatokat. 

Jót derültünk Mauglival azon, hogy a polgármester és az állatvédők összevesztek, szabad-e mérgezett csalétket kitenni, vagy valami humánusabb megoldást kell-e keresniük? 

Cukkoltam Mauglit, hogy mit szólna egy állatbarátok által működtetett menhelyhez, ahol lefotóznák, és a TV-ben keresnének gazdit neki? Mondta, hogy választana magának egy huszonéves, száznyolcvan centis nagymellűt, zöld szemekkel! Úgy irányítaná a dolgokat, hogy megismerkedhessünk, aztán, ha már én párosodtam vele, ő megenné... Csak azért tudott elugrani a papucsom elől, mert pontosan érezte, hogy hova fogom dobni. 

Mauglival majdnem hibátlan volt a kapcsolatunk, egy kivétellel:

- amikor az ő kutyatermészete, és a lelkemben egyre inkább eluralkodó macska került konfliktusba. Engem például rettentően zavart, amikor Maugli - demonstrálva, hogy kiválóan érzi magát - csóválni kezdte a farkát. Ilyenkor már görbült is a gerincem, és készítettem magam a lehetséges összecsapásra, hiszen "macskáéknál” a farok mozgatása pont az ingerültség, a spannolt állapot jele. Persze, néhány gondolatcserével lerendeztük a félreértést, de mindketten éreztük, hogy hosszú távon megoldást kell találnunk. Nem lehetett minden hasonló feszülést egy éjszakai mészárlással levezetni! 

Maugli eltanulta tőlem, hogy kell leplezni az érzelmeket. Ő volt a környéken talán az egyetlen kutya, amelyik nem csóválta a farkát! Igaz, később néha mégis megtette, hiszen olvasott a postás gondolataiban. Tudta, hogy addig nem mer szegény még közeledni sem, amíg el nem játszotta neki az örömtől repeső nagy mackó szerepét... 

Mindamellett nagyon idegesítettek a jellemzően "kutyai” gondolatok, megközelítések. Engem sose zavart a telihold, illetve, csak azért bosszantott, mert elvesztettem a sötétben látás előnyét. Maugli viszont képtelen volt uralkodni az ősi érzelmeken, így teleholdkor kétpofára kellett szednem a nyugtatót... Aztán volt, hogy Maugli pont az én nyugtatóm miatt nem tudott kellő férfias érzékenységet mutatni egy tüzelő szuka kihívására! 

Megoldást kellett találnunk. Két hétbe telt, mire megtanultunk "kívül maradni”, mint annak idején Katival, - de megtanultuk kizárni is egymást. Igaz, így lemondtunk a másik feletti totális kontrollról, de ennek fejében visszanyertünk valamit, és ez a gondolati szabadság, a függetlenség volt. Persze, ez nem akadályozott meg minket abban, hogy egy külső személy - vagy állat - gondolataiban szabadon turkálhassunk!  

És még egyet. Ha ki is zártuk valamilyen oknál fogva a másikat, a hangulat, az aktuális lelki állapot nem maradhatott titokban a egymás előtt. Továbbra is éreztük egymás örömét vagy bánatát, izgalmát vagy szorongását.  

Maugli nagyon jó társ volt!  

Ha vadászni mentünk, én voltam a "csörtető”, és én üldöztem Maugli felé a zsákmányt, neki viszont egyáltalán nem jelentett gondot az, hogy észrevétlen maradjon, és később elejtse a rázavart akármit. Aztán megosztoztunk a zsákmányon. Maugli tudta, hogy mi volt Kati utolsó cselekedete, nem követte el ugyanazt a hibát... 

Nekem is hiányzott az ölés, ezért néha cseréltünk. Én inkább a nagyobb állatok levágását vállaltam, a kisebbek megölése nem okozott különösebb örömet. Azokat inkább csak megenni volt jó. Gyorsan be lehetett kapni, az első éhet elverte, kezdődhetett az igazi vadászat! 

Okultam valamelyest egy régi baklövésből: - Szőröstül-bőröstül csak akkor ettem meg az elejtett állatokat, ha tudtam, hogy másnap nem kell emberek közé mennem. Idétlen látvány lehetett ugyanis, amikor elkezdtem mindenféle füveket rágcsálni, aztán guvadt szemekkel az öklendezés... 

Úgy vettem észre, hogy izmosabb lettem, és azt hiszem, szívósabb is. A kappanhájam eltűnt, a bőröm feszesebb lett. A mozgásom is megváltozott, úgy gondolom, hogy harmonikusabban mozgom, mint régen, és az érzékszerveim is tökéletesedtek. Talán ezek miatt kezdtek az emberek Macskának hívni. Nem is tudták, mennyire közel állnak a valósághoz! Szegény Tigrisnek sokat köszönhetek - majdnem azt mondtam, hogy béke haló poraira, de hát tudjuk, hogy azokkal mi lett!...

Egy alkalommal Maugli meglepett fantasztikus empátiájával.

Olyan lányt kergetett felém, aki minden szempontból megfelelt ízlésemnek! Féktelen fenevadként, habzó szájjal, hörögve csattogtatta agyarait, még a szeme fehérje is villogott, a lány úgy menekült felém, hogy éreztem a hatalmas pánikot, ami elnyomott szinte minden más gondolatot agyában. 

Én egy bottal a kezemben magam mögé toltam a lányt, és rátámadtam Mauglira. Fantasztikus műsort adtunk elő, Maugli hörgött és csaholt, én üvöltöztem, ugráltam, és csapkodtam a karóval a földet Maugli mellett. Hatalmas látvány lehetett, amikor Maugli elkapta a kezemben a botot, és rángattuk tiszta erőből, csak úgy röpködött a forgács... Rettentően élveztük a műsort, belefért egy-két igazi ütés is a dologba, éreztem, hogy Maugli nem haragudott meg érte. 

Néhány perc múlva Maugli láthatólag feladta, és maga alá csapott farokkal, szűkölve elszaladt. 

A lány úgy értékelt engem, mint egy igazi hőst! Ő nekem nagyon tetszett, a haja, szeme, termete -, majd rémületének multával tiszta szelleme - megfelelt igencsak szigorú elvárásaimnak  

Nagy megelégedettséggel vettem tudomásul, hogy a lány akkor is csak jót és szépet gondolt rólam, amikor túltette magát a támadáson és a megmenekülésen. Jól esett, hogy rögtön azt nézte rajtam, nem sérültem-e meg, nem szorulok-e ellátásra, ápolásra? ...No, azért fájlaltam egy-két tagomat, lihegtem is, ahogy kell, hagytam, hogy a lány tapogasson, keresgélje a lehetséges sérüléseket! 

Aznap este nem mertem tovább szövögetni a köztünk érezhetően erősödő szálakat. Nem tudtam, hogy jelenlegi körülményeim között kezelhető lenne-e egy ilyen jellegű kapcsolat! Mindenképpen meg kellett beszélnem ezt Mauglival, aki tisztes távolból figyelte a fejleményeket. 

Telefonszámot cseréltem a lánnyal - kártyás mobilszámom adtam meg, és "véletlenül” elfelejtettem bemutatkozni -, majd elkísértem a villamosig, megvártam, míg felszáll, még integettem is a távolodó villamos után, aztán hívtam Mauglit. 

Rengeteg megbeszélnivaló várt ránk.

 

Nyolcadik fejezet - Dzsekicsen 

Margit néni nagyon megrémült, amikor megtudta, hogy Dzsekicsent lelőtték. A fiút gyerekkora óta ismerte, sőt, apjával és anyjával is egy társaságba tartoztak annak idején. A szülők tulajdonképpen nagyon fiatalon haltak meg, Dzsekicsen apját gyomorrák vitte el, néhány hónap alatt. Dzsekicsen akkor volt másodéves a rendőrtiszti főiskolán, elég nehéz évek jöttek, anyja adminisztrátorként dolgozott a szomszéd városban, a Világcégnél. Világcég ide vagy oda, egy adminisztrátornak sehol nem túl nagy a fizetése, különösen nem vidéken. A cégek jelentős része egyébként is az alacsony bérek - no, meg az adókedvezmény miatt - húzzák fel egymás után gyáraikat a vidéki városokban... 

Néhány évig, amíg még Dzsekicsen anyja élt, Margit néni kopott kis füzetében gyakran előfordult, hogy fizetéskor nem sikerült az összes hitelt rendezniük, de Margit néni ebből sose csinált gondot. 

- Nem baj, kisfiam, az már el van adva, arról nekem le van a gond! Az árát meg tudom, hogy előbb-utóbb rendezitek, csak vége lesz ennek a nehéz időszaknak! 

Vége lett, de másképp. Pont, amikor Dzsekicsen végzett, anyját egy belőtt, huszonéves srác elgázolta a zebrán. Nem volt vigasz, hogy semmit nem szenvedett, észre sem vehette, hogy mi történt vele, azonnal szörnyethalt. 

Aki elgázolta, legalább annyira nem vette észre, hogy mi történt, mint áldozata, úgy el volt bódulva. Még a kocsiból se tudott a saját lábán kiszállni. 

Dzsekicsen ekkor kérte magát a kábszeresekhez. Tóth alezredes, Dzsekicsen főnöke méltányolta a fiú kérését, bár nagyon sajnálta, hogy egyik legjobb embere - saját nevelés! - nem a Kapitányság eredményeit gazdagítja. Igazából Dzsekicsenben lehetséges utódját látta, azért is erőltette a főiskolát. Átérezte a fiú indokait, és arra gondolt, hogy sikeres nyomozóként még mindig visszajöhet kapitánynak, mire ő nyugdíjba megy.

Tóth ales hivatalból megkapta az értesítést a Dzsekicsennel történtekről, azzal, hogy megkérték, amíg nem dől el a fiú sorsa valamelyik irányba, addig Dzsekicsen függőben levő dolgait vegye szárnyai alá. Persze, első útja Margit nénihez vezetett. 

- Szervusz Margó! Megy a bolt?

- Eszem elhagyom! Te itt? Hát nem úgy vásárolsz, hogy leküldesz valami közrendőrt a boltba?

- Na, ha már minden boltoskisasszony tudja, hogy mi hogyan zajlik nálunk, hát nem sokat ér a titkos ügykezelésünk!

Egymás nyakába borultak, legalább tíz éve nem látták egymást. Igaz, Dzsekicsenen keresztül mindketten  tudtak szinte mindent a másikról, mégis nagyon jó volt ennyi év után találkozni.  

- Mi lesz a gyerekkel, Pista? Megmarad? Felépül?

- Azt mondja az orvos, hogy szervi oka nincs a kómának. Igazság szerint bármelyik pillanatban magához térhetne! Viszont tele van egy osztály olyan kómásokkal, akiknek ugyanez a bajuk, és évek óta nem térnek magukhoz!


Megbeszélték, hogy Margit vigyáz Dzsekicsen lakására, átveszi a postát, rendezi a csekkeket, - és magához veszi Mauglit. 

Az már nem Margiton múlt, hogy Maugli egy héten belül megszökött. 

Dzsekicsen kinyitotta a szemét. Zavarta az erős fény, ezért többszöri pislogás után is csak résnyire tudta kinyitni, így hunyorogva nézett körül. Rögtön látta, hogy kórházban van. - Baleset? Talán karamboloztam? Kell itt lenni valami személyzetnek!  

- Nővér! Valaki! - Biztos van itt valami csengő... Körülnézett, de addigra beszaladt az ügyeletes nővér.

- Csakhogy felébredt! Tudja, mennyi ideig aludt? Nem volt felhúzva a vekker?! - A nővér jobban örült, mintha valami rokona lett volna. Dzsekicsen, anélkül, hogy tudta volna, az osztály kedvence volt, kollégái, barátai annyi szépet meséltek róla a személyzetnek.

- Isten hozta az innenső oldalon! 

Főnökkel madarat lehetett volna fogatni, amikor megtudta, hogy Dzsekicsen magához tért, és csak fokozta örömét, hogy gyakorlatilag egészségesen, tulajdonképpen akár munkára képesen. Hiányzott is a fiú a csapatból, de úgy gondolta, hogy nem árt az ifjú hadnagynak még vagy két hét pihenés. Hagyni kellett egy kis időt, hogy Dzsekicsen feldolgozza magában: - átesett a tűzkeresztségen.  

A csoport idősebb tagjai már egytől egyig forogtak közvetlen életveszélyben. Ez a tény mindig valamilyen változást okoz az érintettek további életében, többnyire kedvezőt. Ha az embert megcsapja a halál szele, mindenképpen átértékeli az életet. Rádöbben arra, amit elég nehéz elfogadni -, hogy a rossz dolgok nem csak mindig másokkal esnek meg... 

Főnök - tudat alatt - mindig is jobban bízott azoknak a helyzetértékelésében, akik már a határról jöttek vissza. ...Hát, most már Dzsekicsen is a kipróbált harcosok közé tartozik! 

Majdnem az osztály teljes állománya betódult a teljesen ledöbbent Dzsekicsen mellett, a szűk előszobán. - Alhadnagy úr! Poharakat! Most! - Persze, ennyi pohár egy legényember háztartásában nincs, volt, akinek tejfölös pohár, de olyan is, akinek kompótos tál jutott. Főnök elővette a két üveg konyakot, elkezdett tölteni, és a nagy tumultusban nem  is volt nehéz a hadnagyi csillagot Dzsekicsen poharába csempészni. 

- Alhadnagy úr! Isten hozott újra köztünk! Fenékig! - és Dzsekicsen szemébe mélyedve legurította a féldeci konyakot. A fiú is így tett, de megakadt, amikor a fogához koccant valami. Leengedte a poharat, és akkor vette észre a csillagot. Főnök a másikat már kezébe adta a soron kívül előléptetett fiatalembernek, aki azt se tudta, hová legyen örömében és meghatottságában. - Jaj, Főnök, és még azt mondják, hogy az ital öl, butít... Iszom egy kortyot, és mire lenyelem, már ugrok is egyet a létrán! Nincs magánál még egy üveg? - Jézus, ez most ilyen szemtelen, mi lesz, ha százados lesz? - nevetett Főnök, amikor sorra került az ölelkezésben. - Hadnagy úr! Most parancsba adom, hogy két hétig pihenj, aztán gyere, mert hiányzol! Már gyűlnek az asztalodon az akták, de ígérem, hogy senki nem fogja megcsinálni helyetted! 

Margit néni sütött, főzött, leste Dzsekicsen gondolatait, szíve szerint még felkelni sem engedte volna a fiút. Dzsekicsen alig győzte bizonygatni, hogy nem a lába van eltörve, és, hogy semmi baja. Még az edzésekre is lement, de csak a bemelegítést csinálta végig, a kumitékat nem vállalta be. Nem merte megkérdezni az orvostól, hogy koponyája a műtét helyén milyen erős, mert attól félt, hogy a bemelegítéseket is megtiltaná. Mindamellett érdekes látvány volt fehér giben és fekete sapkában... Dzsekicsen nem szívesen mutogatta a leborotvált részt koponyáján, ahol ráadásul még frissen virítottak a műtét nyomai.

- Mi van, mégis akadt egy donor? Remélem, nem női agyat kaptál! - mondta nevetve edzője, amikor Dzsekicsen először lement a dozsóba, és megmutatta, mi van a sapka alatt. Persze, azonnal körbevették a haverok, mindenkinek meg kellett mutatnia a heget, és el kellett mesélnie, mi hogy történt. Igazság szerint nagyon jólesett az érdeklődés, és a szeretet, amivel elhalmozták. Legyezgette a hiúságát az is, hogy az újabbak között még valamit felfedezett az öröm és a szeretet mellett: - a tiszteletet!  

A fiúkat lenyűgözte, hogy egy igazi detektív mesélte el kalandjait, aki egy igazi akcióban sérült meg. Tetszett az is, hogy Dzsekicsen, bár a legjobbak közé tartozott, de más technikákat gyakorolt és tudott, mint a versenyzők. Arról már nem is beszélve, amikor szirénázó kocsiból kiugró emberek sürgetik Dzsekicsent, akinek ilyenkor egészen megváltozik a tekintete, és gondolatai szemmel láthatólag már máshol járnak. 

A lányoknak pedig tetszett Dzsekicsen nemes vonású, férfias arca, kékre borotvált, határozott álla, értelmet sugárzó barátságos tekintete, kisportolt alakja, és az, hogy a többi fiú őszinte tisztelettel nézett rá. 

Dzsekicsennek meg tetszett ez az egész, de a legjobban az tetszett volna, ha már végre letelne a két hét... 

 

Kilencedik fejezet - A Macska

Sokat töprengtünk Mauglival. Igaziból mindketten afelé hajlottunk, hogy nem hiányzik tartós kapcsolat egyikünknek sem. Minden percnek örültünk, amikor nem kellet alakoskodnunk, és azok voltak a legszebb idők, amikor magunk voltunk, vagy vadásztunk. Alapvetően szerencsésebb volt a mi párosunk, mintha azonos fajhoz tartoztunk volna. Így önzetlenül segíthettük egymást, és semmiféle féltékenység nem ütötte fel a fejét köztünk. 

Ha Mauglira rájött az üzekedhetnék, hát ment, aztán elintézte. Míg meg nem tanultuk kizárni egymást, hát érdekes lehettem, mert ilyenkor engem is magukkal ragadtak Maugli vágyai. Ez néha a kritikai érzékem rovására ment. Lehet, hogy néhány igazán visszataszító leány Mauglinak köszönhette élete legszebb - és valószínűleg soha vissza nem térő - perceit? 

Nálam a dolog egyszerűbb volt, beültem valamelyik menőbb szálloda bárjába, aztán hagytam, hogy történjen, aminek történni kell. Pénzem több volt, mint amennyit el tudtam költeni, így sose kellett egy szint alá süllyednem. Az ilyen helyen nem kell udvarolni, utána nem kell beszélgetni, nem kérdik - illetve nem komolyan kérdik -, hogy honnan jön az ember, és hová megy. Általában néhány napig tartottak az ilyen időszakaim, aztán megint nyugtom volt egy jó darabig. 

Nos, Mauglival abban maradtunk, hogy az új lányt kihagyom. Semmi kedvünk nem volt alkalmazkodni, felfedni valódi dolgainkat. Nekem úgy tűnt, hogy a lány normális - illetve szokványos - erkölcsi mérce szerint élhet, nem látszott valószínűnek, hogy elfogadta volna berzenkedés nélkül a mi életformánkat. Egyébként is, ha Mauglit meglátta volna, akkor vagy megrémül és elszalad, vagy rögtön magyarázkodással kéne indulnom. Egy szó mint száz, NEM! Fogtam a telefonszámát, és kihajítottam.  

- Miau. - Szóltam bele a harmadik csengés után a telefonba, megelőzve a - Szia, Te vagy az, Macska? - kérdést.

- Elnézést, nem tudom, jó számot hívtam-e, de én azt a fiatalembert keresem, aki vagy egy hete megmentett egy hatalmas kóbor kutya támadásától! - hallottam a lány hangját.

- Ne haragudjon, hölgyem, rossz számot hívott. Ez egy magánlakás... És útálom a kutyákat, meg mindenféle állatot! Ne zaklassanak ilyen baromságokkal!

- Bocsánat, lehet, hogy mellétárcsáztam! Én a következő számot hívtam - és elmondta a mobilom számát.

- Ez az enyém, és legközelebb figyeljen jobban, ha felír egy számot, hölgyem! - szándékosan voltam goromba, nem akartam, hogy újra próbálkozzon. 

Igazság szerint el is felejtkeztünk a dologról, mint annyi másról, ami nem érintette a mi külön kis világunkat közvetlenül. 

Egy késő délután Mauglival az erdőben egy kisebb réten gyakoroltunk. Azt mutattam meg a kutyának, hogy hol vannak az emberen azok a pontok, melyeket, ha támad, gyakorlatilag harcképtelenné teheti ellenfelét. Soha nem tudhattuk, mikor kerülünk abba a helyzetbe, amikor a legnagyobb hatékonysággal kell harcolnunk. 

Már vagy két órája ismételgettük ugyanazt a néhány technikát, amikor meghallottam agyamban a lányt. 

- Szélhámos... Az orromnál fogva vezetett! És én még milyen hálás voltam neki! Idomított kutyával szedi fel a nőket! 

Jeleztem Mauglinak, hogy folytassuk, mintha mi sem történt volna, aztán lopva körülnéztem. A lány vagy tíz méterre tőlünk egy fa mögül lesett, a nyakában távcső. Azt hiszem, már messzebbről is figyelt minket a távcsővel, aztán elindult felénk, és úgy látszik, most ért olyan távolságra, amin belül az intenzív gondolatokat már érezhettük.  

Nem volt szerencsés fordulat. Egyáltalán nem volt szükség olyan emberre, aki ilyen körülmények között, pont ebben az erdőben együtt lát minket, és különösen nem olyanra, aki ellenséges érzelmeket táplál velünk szemben. 

Éreztem a lányból felénk áramló dühöt, mely egyre fokozódott. Arra gondolt, hogy bolondot csinált magából, aztán arra, hogy ezt nekem köszönhette! Eszébe jutott az is, hogy a telefonszám sem lehetett téves, és ráadásul milyen gorombán beszéltem vele! 

Úgy irányítottuk Mauglival a játékot, hogy észrevétlenül egyre közelebb- és közelebb kerültünk a lányhoz, mivel kíváncsi voltam a kevésbé intenzív gondolataira is. Valóban, a távolság csökkenésével egyre több részlet bontakozott ki a lány csapongó gondolatai közül. Amikor ott tartott, hogy most megfordul, észrevétlenül eloson, és az első dolga a Rendőrségre vezet, mi abbahagytuk a színjátékot, és néhány gyors lépéssel két oldalról melléléptünk. 

A lány iszonyatosan megrémült. Talán nem is azért, mert észrevettük, hanem az összehangolt, hangtalan és minden látható előzményt nélkülöző akció rettentette meg. Tény, hogy az én arcomról nem olvashatott le semmit, és a teljesen gesztusnélküli kutya sem mindennapi látvány. 

- Szia! - rebegte elhaló hangon. - Kerestelek, de nem jó számot írtam fel!  mondta, de arra gondolt, hogy most talán időt kéne nyernie, aztán mielőbb megszabadulni tőlünk. - Szerettem volna találkozni veled, és reméltem, hogy az erdőben meglátlak valahol, ezért hoztam a távcsövet. Jé, de nagy kutya, de aranyos, ez majdnem akkora, mint amelyik az erőben nekem jött, igaz? - hadarta, és erősen bízott abban, hogy nem jövök rá: felismerte Maugliban akkori támadóját. - Hogy elment az idő, haza kell mennem! Holnap leltározunk a könyvesboltban, korán kell felkelnem! Ilyenkor délután a távolsági buszok is ritkán járnak... 

- Elviszünk. Nem messze innen van egy út, ott állítottam le a kocsit. Lesz időd bőven kialudni magad - mondtam nagyon csendesen, de nagyon határozottan.

- Hagyd csak, jó nekem a busz, van bérletem, ne fáradj miattam! - éreztem, ahogy egyre jobban összeszorul a szíve a félelemtől, de nem volt visszaút. Megfogtam a karját, nem túl erősen, de határozottan. Tudta, hogy indulnia kell. Mint egy kattanást, úgy éreztem, amikor megadta magát sorsának.  

Már csak azért is összemarcangoltuk, hogy megmaradjon a kóbor állatok számláján az eset. Én, tekintve satnya emberfogaimat, a lágyabb részekre szorítkoztam, míg Maugli felvállalta az arckoponyát, és az ujjakat - nem lehetett tudni, hogy a lány ujjnyomatai nyilvántartásban vannak-e valahol.  

Iratai szerint boltvezető volt egy kis egyszemélyes könyvesboltban, abban a kis Nagyváros-közeli faluban, ahol lakott. Természetesen táskáját magunkkal vittük, sőt, a nyakából letépett láncot is, a medállal. Nem tartottam különösebben a leleplezéstől, de azért megkönnyíteni sem szerettem volna a bűnüldözők munkáját! 

Aztán hazamentünk. Az éjszakai portya elmaradt, minek is mentünk volna, ha egyszer a mindennapi betevő izgalomból - és persze a falatokból is - már délután kijutott? 

Ilyenkor, megnyugodva és jóllakottan, a legjobb a rongyon karikára gömbölyödni, és aludni egy hatalmasat! 

 

Tizedik fejezet - Dzsekicsen

Végre bemehetett dolgozni! Az orvos kijelentette, hogy Dzsekicsen jobb, mint újkorában, és azonnal fejezze be a lógást, mert előbb-utóbb a kismama-betegség ellen kell majd felírnia valamit... 

A doktor egyébként nagyon megkedvelte a fiút, tetszett neki az, hogy tele van tettvággyal, humorral, hogy nem viselte meg a halál közelsége. 

- Fel a fejjel, fiam! - mondta néhány órával azután, hogy magához tért Dzsekicsen - Semmi baj nem lesz! Meg fog gyógyulni!

- De doktor úr! Fogok tudni én hegedülni? - kérdezte nagyon halkan, kétségbeesett ábrázattal Dzsekicsen.

- Az orvosi diplomámat teszem rá, hogy maga két hét múlva úgy hegedül, mint egy kisangyal!

- Nagyon hálás vagyok, doktor úr! Eddig ugyanis nem tudtam... - Irány haza, maga szimuláns! - nevette el magát az agysebész. 

A doktor a két hetet is csak Főnök kérésére adta a fiúnak. Tudta, hogy titokban lejár az edzésekre, hiszen Dzsekicsen barátai - őszinte aggodalmuk miatt - felkeresték, de a az orvos megnyugtatta őket, semmi veszély nem fenyegeti a mozgás miatt.  

Dzsekicsen felvette a fegyverszobában a fegyverét, felcsatolta zakója alá a hónaljtokot, aztán leült a helyére. Megsimogatta az asztal sarkát, a telefont. - Hívjál már fel! - szólt oda a másik asztalhoz egyik kollégájának.

- Mi a francnak, hát itt vagy!

- Jól van, akkor is hívjál fel!  

Kollégája értetlenül nézett Dzsekicsenre, de tárcsázta a  fiú mellékét.

- Túri hadnagy!

- Na és, tudom! De most mi van?

- Semmi, csak még nem mondtam ki hangosan soha az új rendfokozatomat, kíváncsi voltam, hogy hangzik! Tessék, Túri hadnagy!  

Nagy volt a kacagás. Még Főnök is velük nevetett, amikor tényleg megszólalt Dzsekicsen telefonja. 

- Túri alhadnagy! - vette fel a fiú a telefont, a többiek kitörő derültsége közepette, hiszen élesben rögtön megfeledkezett az előléptetésről. 

- Dzse... Dzsekicsen... - egy férfihang zokogott a telefonban - Nórit megölték! 

Zoli volt, az a fiú, akivel Nóri Dzsekicsen után járt. 

- Jézusom! Kirabolták a boltot? Vagy otthon? Ki volt? 

Zoli itt volt a városban, az életesek hívták fel, hogy azonosítsa a holttestet. Dzsekicsen engedélyt kért Főnöktől, hogy behívhassa az Osztályra Zolit. 

A kisírt szemű fiú beszámolt a hír hallatán összetört Dzsekicsennek, hogy Nórit a Kiserdőben találták meg. Az első vélemények szerint valami vadállat, vagy esetleg több fenevad mészárolta le, de a boncolás megállapította, hogy előbb megfojtották.  

Úgy kezdődött, hogy reggel a bolthálózat gazdaságisa hiába toporgott a bolt előtt, ahova Nórit várta, hogy leltározzanak. Hívta Nóri mobilját, de az ki volt kapcsolva. Felhívta Zolit, akinek a száma "de csak ha fontos!" megjegyzéssel volt a noteszében. 

- Nóri? Nem láttam már vagy két napja! Igazság szerint összevesztünk egy kicsit. Nincs otthon?

- Nem tudom, eddig csak telefonon kerestem. Na, mindegy, akkor elbattyogok hozzá, hátha elaludt! - mondta az asszony, kis letargiával a hangjában.

- Inkább elszaladnék én! - ajánlotta fel Zoli - Így biztosan nem kerülik el egymást, én meg végre találtam egy indokot, amivel beszélhetek vele! Igazság szerint már nagyon hiányzik... 

Zoli elment Nórihoz, egy darabig csengetett, aztán dörömbölt, majd megkereste a pótkulcsot az ablakpárkány műanyag vízvetője alatt. Bement, és látta, hogy a lány ágya érintetlen. Benyúlt a takaró alá, érezte, hogy hideg. A lány nem aludt otthon.  

Felhívta Nóri - a bolt előtt várakozó - kolléganőjét, beszámolt arról, amit megtudott. Érezte, hogy baj van, mert ismerte Nórit. Azt tudta, hogy néha barátnőjénél alszik, ilyenkor végigbeszélik az éjszakát, mint annakidején a koleszban, ha valamelyiküknek szerelmi bánata volt. Igen, most a köztük levő mosolyszünet még indokolttá is tette volna a dolgot. De az, hogy másnap nem ment dolgozni! Ezt Nóri képtelen lett volna megtenni! 

Bement az Őrsre, és bejelentette Nóri eltűnését.  Az ügyeletes ismerte a lányt - itt mindenki mindenkit ismert! -, és komolyan is vette a dolgot. Bement Tóth alezredeshez, és engedélyt kért arra, hogy ne várja meg a 24 órát, hanem azonnal elrendelhesse a körözést. 

- Mi van, Zolikám? Kerestétek annál a barátnőjénél, akivel együtt jártak a főiskolára? - a Kapitány őszintén aggódott a lány miatt.

- Hát, én hívtam a lakást, a nagymama vette fel, az unokája elment dolgozni, és éjszaka nem volt náluk Nóri! Más helyet meg elképzelni se tudok, hogy hol lehet! - Jól van, gyerekek, elrendeljük a körözést. Ja, és valaki menjen ki Nóri lakásába, nézzetek körül, van-e valami feljegyzés, hiányzik-e valami a lakásból, vagy ilyesmi, tudjátok... Zolikám, menj Te is a fiúkkal, te ismered a legjobban a lakást! 

Még el sem indultak, amikor bejött a központos lány, egy faxot lobogtatva.

- Az életesek egy ismeretlen, huszonöt év körüli női holttest körözését rendelték el, akit a Nagyváros melletti kiserdőben találtak meg! 

Zolival megfordult a világ. 

Nórival pont ezen vesztek össze. Ebben az erdőben támadta meg Nórit egy hatalmas farkaskutyaszerű fenevad vagy egy hete, és Nóri azóta is legendákat zengett egy hősről, aki saját életét kockáztatva megmentette. 

- Tudtam! Éreztem, hogy nem hagyja annyiban! Bevallotta, hogy egyszer már kereste telefonon azt a terminátort, és nem volt jó a szám! Hát, most elment megkeresni! 

Nóri idős szülei valahol nagyon messze, egy tanyavilágban éltek, még vezetékes víz sem volt náluk, hát még telefon. Természetes volt, hogy Zoli megy azonosítani a holttestet. A Kapitány felhívta az életesek főnökét, beszámolt neki arról, hogy feltehetőleg azonosítani tudják a hullát. Elmondta még, hogy mire alapozzák ezt, és, hogy Zoli utazik fel hozzájuk. Aztán megígérte, hogy megpróbálja Zolit felkészíteni a szörnyű látványra. 

- Fiam! Nórit - ha ő az -, nagyon összemarták az erdőben az állatok. Képesnek érzed magad arra, hogy megnézd? 

Zoli egy darabig hallgatott, aztán némán bólintott. Nem fogadta el Tóth alezredes felajánlását sem, hogy kocsival, és egy rendőr kíséretével utazzon.  

A kapuban egy egyenruhás fogadta, aki megpróbálta nagyon kíméletesen felkészíteni a látványra. Azt kérte Zolitól, hogy gondolkodjon, van-e Nóri testén olyan ismertetőjel, amiről biztonsággal beazonosíthatja? Zoli elmondta, hogy Nóri bal bokájának belső felén van egy szemölcs, ami nemrég begyulladt attól a bokalánctól, amit ő vett neki. - Na, ez jó lehet! - mondta a rendőr. 

Bementek a boncterembe. A test egy fehér lepedővel le volt takarva. Zoli két hosszú, gyors lépéssel megelőzte a rendőrt, és felemelte a fejrésznél a lepedőt, aztán felsikoltott, és megtántorodott. A rendőr éppen csak elkapta. Odaért a boncmester is, és egy széket tolt alá.  

Zolinak remegett keze-lába, és őrült erővel feltört belőle a zokogás. A rendőr megilletődve állt mellette, nem először volt hasonló helyzetben, és tudta, hogy ilyenkor teljesen mindegy, mit mond. A boncmester hozott egy nyugtatót, amit nehezen belediktáltak Zoliba. 

Néhány perc múlva vagy a tabletta hatott, vagy Zoli érezte úgy, hogy jobb a biztos rossz, mint az iszonyú bizonytalanság. Szó nélkül felállt, odament a letakart holttest lábaihoz, és a balról felemelte a takarót. Néhány másodpercig nézte, majd lehajolt, és megcsókolta a lány hideg lábfejét. A széttépett ruhákra már csak egy futó pillantást vetett. - Ő az. - mondta. 

 

Tizenegyedik fejezet - Dzsekicsen 

Természetesen Nóri elsődleges azonosítását megerősítette később a lány fogorvosának számítógépen rögzített státusa, a vércsoport, illetve az is, hogy az összeszabdalt ruhákat is egyértelműen felismerte környezete. 

Zoli és Dzsekicsen sokat beszélgettek, és Zoli bevallotta a fiúnak, hogy az utóbbi néhány napban nagyon féltékeny volt rá. Mindezt azért, mert úgy tűnt - és ezt az ismeretlen megmentőről zengett dicséretek miatt gondolta -, hogy Nóri életéből hiányoztak az izgalmak. Annak idején Nóri pont azért döntött Zoli mellett, mert az állandóságra, a megbízhatóságra vágyott. Lehet, hogy pont ebből lett elege, és amikor Zoli az ismeretlen ellen ágált, tulajdonképpen Dzsekicsen izgalmas, eseménydús életvitelétől próbálta távol tartani Nórit. 

- Lehet, hogy néhány hónap múlva visszament volna hozzád! - mondta Dzsekicsennek szomorúan. 

Dzsekicsen kétszeresen érintett volt így a dologban, hiszen annakidején őszintén szerette Nórit, és most azt kellett hallania, hogy talán újra összejöhettek volna, ha a lányt nem ölik meg.  

Bement Főnökhöz, aki hellyel kínálta. 

- Tudom, mit akarsz mondani! Beszéltem az életesekkel, itt van a vezénylésed, holnap náluk kezdesz. Visszavonásig vagy ott, és megígérem, hogy csak akkor vonom vissza, ha végeztetek az üggyel. Addig úgysem venném semmi hasznodat! 

Dzsekicsen meg sem tudott szólalni. Könnyekkel a szemében szorította meg Főnök kezét, aztán kezében a vezényléssel kiment. Kollégáinak is csak intett, és örült, hogy ők sem akartak mindenáron hosszasan búcsúzkodni. 

Másnap jelentkezett új főnökénél. 

- Őrnagy úr, Túri hadnagy szolgálatra...

- Jól van, fiam! Itt nálunk nincs idő a formaságokra. Hívjál Apónak, mint a többi szélhámos! Ja, és mi tegeződünk.

- Köszönöm, őrna... izé, Apó! Ígérem, hogy megszolgálom a bizalmat! - mondta kissé zavartan Dzsekicsen.

- No, e felől semmi kétségem! Tóth Pista, a volt kapitányod, és a mostani főnököd a drogosoknál is jótállt érted! Arra vigyázz csak, hogy az érzelmeid el ne vigyék az agyadat!  

Apót nem véletlenül hívták így. Bár már fiatalon megőszült, de a fő ok inkább az volt, hogy igazi nagyapóként vigyázott az embereire. A formaságok teljes mellőzésével irányította csapatát, és nagyon hatékonyan. Csapatában senki nem élt vissza a látszólagos lazasággal. 

Dzsekicsen néhány nap alatt beilleszkedett itt is. Kollégái hamar megkedvelték, igaz, néhányan már ismerték, hiszen az elmúlt években néhány ügyben közösen dolgoztak. 

Eleinte Dzsekicsen helyismeretét használták ki, de a tanúmeghallgatások hamar bizonyították, hogy az ügynek nincsenek helyi vonatkozásai. 

A legtöbbet Zoli vallomása lendített az ügyön. Újra és újra elmeséltették vele azt, amit Nóri "megmentőjéről" tudott. 

- Szóval, egy hatalmas farkaskutya támadta meg, amit egy bottal elzavart ez az állítólagos szuperhős... - Egy megvadult kutya mit tesz, ha valaki bottal támad rá? Hát lerántja, mint a rongyot! Hiszen vagy fél a bottól, és akkor elmenekül, vagy nem fél, de akkor még megütni se nagyon lehet! Ez a kutya állítólag lehetett, vagy hatvan kiló, vagy még nagyobb... Nem is farkaskutya volt az, hanem inkább kaukázusi juhász... Mint Maugli... Na, annak aztán mehetett volna bárki bottal! Mint a nádat, harapta volna ketté a botot! A manust meg testtel felborítva, egyenként rágta volna le róla a kiálló részeket... 

...És egy hét múlva a lány visszament ugyanabba az erdőbe, és ott valaki megfojtja, de nem órákra rá marcangolják szét az állatok, hanem azonnal! A nyakon egyértelműen ott volt a hüvelykujj nyoma - ez volt az ember -, és még véreztek az agyarak által tépett sebek - ez meg rögtön utána, az állat. 

Ezek nem egymás után, hanem egyszerre támadtak! Egy ember, és egy kutya! 

A támadó, és a megmentő! 

Valaki egy idomított kutyával járja az erdőt. Illetve, az biztos, hogy egy héten belül legalább kétszer arra jártak. 

Dzsekicsen megkérte Apót, intézze el, hogy felvehesse a kapcsolatot a kiserdő körzeti megbízottjával. Apó illetékességből megkérte ehhez az engedélyt a kerület kapitányától. - Mehetsz, fiam, várnak! 

A KMB-s egy nagyon szimpatikus, harminc év körüli zászlós volt, aki elmondta, hogy az utóbbi időben elszaporodtak a bejelentések szétmarcangolt állatokról. Volt, amikor csak annyi maradt meg a zsákmányból, amennyi a sietve zabáló fenevad pofájából kiesett, de volt, amikor csak a combokat, és a nemesebb belső szerveket falta fel a vadállat. Ilyenkor a szőrme és a nagyobb csontok ottmaradtak a helyszínen.  

A rendőr azt mondta, hogy rengeteget gondolkodott a dolgon, és úgy vélte, hogy két nagytestű ragadozóról lehet szó, amelyikből az egyik még fiatal, de a másik már öreg, és fogazatának, agyarainak egy részét már elvesztette. - Vagy soha nem is volt neki - gondolta Dzsekicsen. Ha az a bizonyos másik egy beteg, aberrált ember... Egy szó szerint vérszomjas gyilkos! 

Dzsekicsen beszámolt Apónak tapasztalatairól, felmerült gondolatairól. Apó egyetértett a felvetésekkel, és ettől kezdve az adatgyűjtést ebben az irányban folytatták.  

Ez az irány egyre több felől nyert igazolást, de hiába érezték, sőt, tudták, hogy jó nyomon járnak, a tetteshez egy lépéssel sem kerültek közelebb. 

 

Tizenkettedik fejezet - A Macska 

A lány táskáját, benne irataival, nyakláncával, betettem egy dobozba, és felraktam a gardróbba. Azért már itt szépen gyűltek a dobozok, bár eddig csak állatokról tettem el - emlékeket? Trófeákat? Volt itt kutyanyakörv, aminek az ára egy jobb fizetés lehetett, de macskachip is, amit bőr alá szoktak beültettetni tehetősék. De volt itt kétujjnyi vastag lehasított ág véres darabja is, amivel egy nagy kutyát sikerült lágyékon szúrnom a test-testelleni küzdelemben. 

Maugli nem érti, hogy miért ragaszkodom emlékekhez. Szerinte a jó érzés addig tart, amíg a vadászat, az evés maga. Utána minek nézegetni egyszerű tárgyakat? Menni kell, és csinálni!  Egyszerű kutya, sose fog felérni az emberi magasságokba... - Na, feküdj csak vissza a rongyodra, mert hívom a sintért! 

Mostanában egyre többet vadászunk, és már nem csak akkor, ha éhesek vagyunk. Egyre inkább az izgalom, az ölés fantasztikus élménye miatt! Sokszor nem is eszem a zsákmányból, csak talán egy kicsit a májból, a szívből... No, meg a hasfalat nagyon szeretem, ha nem túl zsíros! Maugli viszont akkor is zabál, ha már feszül a hasa, mint a dob! Számtalanszor hazamegyünk akkor, amikor én még szívem szerint maradnék, csak azért, mert Mauglin ólmos fáradtság vesz erőt a jóllakottságtól! 

Én egyre többet mozgom, gyakran megyek futni, és egy időben egy fitness klubba is lejártam. Itt a tulajdonosnő kinézett magának, és kidolgozott számomra egy edzéstervet. Azzal kezdte, hogy levette a méreteimet, különböző terheléseknél feljegyezte a pulzusomat, hogy mennyi a vitálkapacitásom, meg ilyenek. Egyébként megjegyezte, hogy jóval szívósabb, és erősebb vagyok, mint azt méreteim indokolnák!  

Betartottam az edzéstervet, de jártam futni is, és hát éjszakánként Mauglival az erdő... A lány a klubban egyre inkább elképedt azon, hogy milyen iramban fejlődtem! A méreteim továbbra sem gyarapodtak különösebben, sőt, súlyom csökkent is némileg, de erőm és kitartásom egyre csak nőtt. Azt vettem észre, hogy akkor is erősödtem, ha ezért nem tettem semmit. 

Abbahagytam a tréninget, és helyette inkább valamilyen küzdősportot kerestem.  

Sokáig gondolkodtam azon, hogy melyik ágazatot válasszam? Végül a legpraktikusabb szempont döntött: - olyan, kellően távoli helyet néztem ki,  ahol biztosan nem ismerhetnek! 

Délután hatkor érkeztünk meg Mauglival, és rögtön egy vitával indítottunk, a kutyát nem akarták beengedni. Maugli rögtön jelezte, hogy bármit ígérhetek, így kijelentettem, hogy itt nem közönséges ebről van szó, hanem kiképzett munkakutyáról! Megmutattam a BM belépőmet - gyakorlatilag mindenhova volt belépőm -, és ez elég volt, hogy végül beengedjék. Maugli, ahogy az engedélyt megkaptuk, leült a sarokba, és ettől kezdve nem is mozdult. Éreztem a benne dúló vihart, amit az ismerős helyzet kavart benne, hiszen kölyökkorában órákat töltött el így, szeretett gazdáját figyelve. 

A harminc körüli, jókötésű edző megkérdezte, hogy sportoltam-e valamit? Mondtam, hogy futottam, meg gyúrtam is egy kicsit, és rögtön éreztem lesújtó véleményét, hiszen valóban nem tűnhettem egy izomkolosszusnak... Megkérdezte, van-e karateruhám, és amikor mondtam, hogy nincs, megnyugtatott, hogy egyelőre nem is kell, ha a harmadik hónapban is lejárok, ráérek akkor is elkészíttetni. 

Kérte, hogy álljak fel vele szemben, és próbáljam megütni, mert fel akarja mérni a reflexeimet. Amikor adtam neki egy nagy pofont, éreztem, hogy meglepődött, de annak tudta be, hogy még nem volt felkészülve.

- Ne így, álljunk fel rendesen!

- Jó! - mondtam, és újból szájon vágtam. 

Enyhe pánik vett rajta erőt. Kisebb csoportosulás vett már körül bennünket, a többiek abbahagyták a már elkezdett bemelegítést, és nem értették, mi történik mesterükkel. 

- Hát jó gyors keze van, igaz, ami igaz! Még lehet magából valami! Most nézzük, hogy megy a hárítás! - próbálta menteni, ami menthető. Elindított egyet gyomorra, de tudtam, hogy nem lesz túl erős. Amikor Mauglival birkózunk, és ő van fölül, a hátsó lábával nagyobbat rúg. Ezt az ütést nem is védtem, csak felfeszítettem.  

Érdekes volt, hogy mi zajlott le a srác agyában! Először az öröm, amikor látta, hogy az ütését nem hárítom, aztán a fájdalommal vegyes csalódás, amikor csuklója megreccsent a nem várt keménységű hasfalon... Le a kalappal előtte, mert ép kezével rögtön indított egyet fejre, és ezt, ha megkapom, nagyon kemény lett volna! Ebben benne volt az iménti szégyene, a csuklójának fájdalma, a maradék tekintélyének védelme, a néhány másodperc alatt felgyűlt dühe és gyűlölete... Pontosan tudtam, hova érkezik az ökle. Pontosan tudtam, hogy ez nem egy edzéseken szokásos, kontrolált ütés. Pontosan éreztem azt a kétségbeesett dühöt, és azt, hogy itt már nem az én képességeim felméréséről van szó, hanem a legyőzésemről. És ott, ahol mostanában én harcolok, - nincs pontozásos győzelem... 

Csak néhány milliméterrel hajoltam mélyebbre, mint ahogy ökle jött felém. Ezzel egy időben behajlítottam térdemet, előredőltem, majd amikor kiegyenesedő gerincem torka irányába mutatott, előrerúgtam magam. Két kezem tarkójára csapódott, így fogaim nem téveszthették el a gégeporcot. 

A döbbenet, és Maugli gyorsasága tette lehetővé, hogy kimeneküljünk a teremből. Előttem futott, és tisztította az utat. Jobbra-balra dőltek a fellökött, vagy megmart emberek. Kint szétváltunk, mire megkerültem a tömböt, Maugli már a kocsi jobboldali ajtaja  előtt várta, hogy bentről kinyissam. Szerencsénkre a mobilok az öltözőben lehettek, így a karatésok elég későn tudtak telefonálni. Kilométerekre lehettünk, amikor az első szirénázó kocsival találkoztunk. 

A híradóból megtudtam, hogy az edző nem halt meg, bár a hangját sose fogja visszakapni. Szerencséje volt, hogy a második, az ütőérnek szánt harapás elmaradt.  

A körözésben legalább egy fejjel magasabbnak, és jóval izmosabbnak írtak le, mint amilyen vagyok. Jó ez így. 

 

Tizenharmadik fejezet - Dzsekicsen 

Dzsekicsenben egyre erősödött az a meggyőződés, hogy egy különös párról lehet szó, egy őrült férfiról, és vadászatra idomított kutyájáról. Felsorakoztatta érveit Apó előtt, aki az eddigi adatok, és az érvek alapján hajlott rá, hogy elfogadja Dzsekicsen elméletét.  

Természetesen a többi szálat sem hanyagolhatta el, de az erőket ebbe az irányba koncentrálta. 

A Rendőrség felhívására egyébként rengeteg bejelentés érkezett, és volt köztük sok hasznos is. Általában azokban az esetekben kaptak bejelentést, ha elkóborolt háziállatok tűntek el, hiszen az erdő szabad vadjai ugyan kinek hiányoznának? Talán, majd évek múlva, amikor már csak a patkányok és a verebek maradnak meg egy nagyváros körül... 

Sok volt köztük a haragosok rosszindulatú feljelentése is, ezek sajnos komoly erőket kötöttek le. Más esetben, ha bizonyítani lehetett a Rendőrség szándékos félrevezetését, akkor a rosszhiszemű bejelentésekben "hatóság félrevezetése" miatt eljártak - javította a statisztikát! -, de most hagyták a csudába, nem akartak ezekre erőket lekötni. Igaz viszont, hogy a sikeres felderítések között számtalan esetben a haragosok bejelentése alapján kerül elő az elkövető, így hát nem lehet elzárkózni ezek alapos kivizsgálásától.  

Dzsekicsen javaslatára az összes tetemet alapos szakértői vizsgálatnak vetették alá. Ahol sikerült rögzíteni a harapásnyomokat - a szőrrel borított részeken ez majdnem lehetetlen! - ott megerősítést nyert Dzsekicsen elmélete. Ezt alátámasztotta a két emberi áldozatról - Katiról és Nóriról - készült fényképsorozat is. Nóri bal vállán volt egy különösen jó nyom, itt gyakorlatilag egy be nem befejezett harapásról lehetett szó, viszont szinte tökéletes nyomatot adott egy ember majdnem hibátlan fogsoráról. Majdnem hibátlanról. 

A bal felső egyes metszőfog széle elé fordult a kettes. És ez még beszéd közben is látszhat...

Dzsekicsen kijárta, hogy minden rendőri szervvel felvegyék a kapcsolatot. Kérték tőlük, hogy ha ember és kutya szokatlan párosáról szereznek tudomást - még ha nem is merül fel bűncselekmény gyanúja -, eresszenek meg egy faxot vagy egy emailt! 

Rengeteg információt kaptak, és ezek leellenőrzése során számos alkalommal valódi bűncselekményre sikerült fényt deríteni. Sajnos, egytől egyik kizárhatóak voltak az őket érdeklő ügyből, így ezeket az eseteket átadták a valóban illetékes hatóságoknak. 

Dzsekicsen egyre több időt töltött a labor hűtőkamrájában, ahol szinte naponta szaporodtak az állati maradványok. Már külön öltözőszekrényt adtak neki, meg saját, fehér klumpát. Minden boncolásnál ott akart lenni. Ez eleinte zavarta a hivatásos szakértőket, de később, mikor látták, hogy nem akadékoskodik, hanem valóban segít ötleteivel, meglátásaival, egyre szívesebben látott vendég volt.  

A fiú néha csak nézte a munkát, de gondolatai máshol jártak. Arra próbált rájönni, hogy milyen összefüggések lehetnek az ügyek között, kivéve a tettes vagy tettesek személyét? Próbált az elkövetési módszerekben is valamilyen rendszert felfedezni, azon kívül, hogy az állatokat - és két esetben embereket - állati kegyetlenséggel lemészárolták, és részben vagy egészben megették. 

- Ezt nézze! - szólt Dzsekicsennek a boncolást végző orvos egy alkalommal, amikor egy öreg, szinte fogatlan kuvasz tetemét vizsgálta. - Ezt fokozatosan végezték ki!  

Valóban, a kutyán számtalan sérülés volt, melyek nem voltak halálosak, viszont rettentő szenvedést okozhattak. Gyakorlatilag minden végtagja el volt törve - még élő állapotban, legalábbis a keletkezett vérömlenyek tanúsága szerint -, és számtalan, élesre tört ág okozta szúrt seb és hámhiány volt rajta. A sebekben az ágról levált faszilánkok, és földdarabok is voltak. Sok sérülés egymás mellett volt, az egymást követő szúrcsatornákban pedig egyre kevesebb volt a szennyeződés. Az utolsó két sérülés pedig az a két harapás lehetett, ahol az első a gégeporcot zúzta össze, a másik pedig a nyaki ütőeret szakította ki. Ezzel egy időben roppanhatott el az állat nyaka, valószínűleg akkor, amikor gyilkosa hátrafeszítette a fejét, hogy könnyebben haraphasson. 

- Játszott vele! - gondolta Dzsekicsen. - Kihasználta, hogy az állat már öreg, lehet, hogy már a puszta lét is fájt neki. Birkóztak, ütötte, rúgta, egyenként csavarta ki a lábait, egy letört ággal ugrált körülötte, és a hegyes végével szurkálta a szerencsétlen, szenvedő állatot! Csak amikor már nem volt ép tagja, akkor végezte ki. Nem evett belőle... -  Már csak azt nem értette Dzsekicsen, hogy ezt a szadista őrültet mi vezette az utolsó mozzanatra, amivel véget vetett az agyonkínzott állat szenvedésének? - A harapás, az ölés! Ez tette fel a koronát! 

Ezt az ember tette. A kutya vagy nem volt ott, vagy nem szólt bele az a harcba. Elképzelhető egy kutyáról, hogy tétlenül végignézi, amikor gazdája harcol egy hetvenkilós állattal? Még, ha az öreg és fogatlan is? Ez a kutya nem közönséges állat. Nem pusztán idomított. Dzsekicsennek két évig volt kutyája, ráadásul ilyen fajta is, mint ez. Ami írásban megjelent a kaukázusiról, azt elolvasta. Tudta, hogy meddig terjednek "ennél a típusnál" a határok.  

Megint eszébe jutott Maugli. - Mi lehet vele? Él-e még egyáltalán? Biztosan elütötte valami, mert nem sok az esélye, hogy más gazdát elfogadott volna. Ahhoz már öreg volt! - Ilyenkor összeszorult a szíve. Nagyon szerette a kutyát, és talán csak azért nem foglalkozott a dologgal túl sokat, mert elvesztésekor sorozatban jöttek a egyéb csapások, kezdve a sérüléssel, folytatva Nórival, most meg ez a hajtás... Persze, azért a kutyamenhelyeket, sintértelepeket végigjárta, ahova meg nem jutott el,  a helyieket kérte meg erre telefonon. Az a valószínűbb, hogy Maugli már nem él.  

- Dzsekicsen! Egy nyomozó keres a rendőrin! Megadjam a mobilod? - szólt le a portás. - Valami kutyás támadás történt valahol! Túlélőkkel! - Naná, hogy megadhatod! - rikkantott Dzsekicsen. Alig hitte el, hogy ilyen szerencséje lehet! Talán végre fordulóponthoz érhettek, talán vége a sötétben tapogatózásnak! 

A fiatal nyomozó azért hívta fel Dzsekicsent, mert olvasta a körlevelet a "furcsa pár”-ról. Beszámolt arról az esetről, amikor egy nagyon különös ember egy dozsóban elharapta az edző torkát, aztán a kutyájával együtt még számtalan könnyebb-súlyosabb sérülést okozva elmenekült. Elmondta még, hogy az edző a mai napig kórházban van, feltehetőleg már örökre megnémult. 

Dzsekicsen bement a kórházba, ahol megkereste a lábadozó edzőt. Szegény azóta sem tette túl magát lelkileg a dolgon, hiszen nagyon közel állt a halálhoz. A tanúk szerint, amikor már mindketten a földön voltak, a tettes másodszor is bele akart marni a torkába, de ekkor megállt fölöttük a kutya, és szinte lerángatta gazdáját a férfiról.  

- Ilyen lehet az ördög, ha van! - írta egy papírra a fiatalember. A kihallgatási jegyzőkönyv másolata már Dzsekicsen kezében volt, így csak azokra a dolgokra kérdezett rá, amik nem voltak leírva. - Ez hogy jutott eszébe? - kérdezte.

- A szemében féktelen gyűlölet, valami tűz lobogott!

- Maga hogy érzett akkor iránta?

- Hát, én se imádtam, beégetett a tanítványaim előtt! Azt mondta, hogy sose bunyózott, erre kétszer úgy vágott szájon, hogy a kezem se tudtam felemelni, amikor meg gyomron vágtam, eltört a balcsuklóm - írta, és közben keserű mosollyal emelte föl könyékig begipszelt balkarját.

- Tehát hazudott, amikor azt mondta, hogy nem verekedett? - kérdezte Dzsekicsen. - Sportszerűen lehet, hogy nem. De képzett harcos! - írta a férfi. - És nem a közönségnek játszik!

- A kutya! Az érdekel még engem! - firtatta Dzsekicsen. - Volt rajta valami különleges? - Igen. Először is, nagyon nagy volt. Vagy jugoszláv farkasölő, vagy kaukázusi juhász. Nem csinált semmit. Mint egy gép. Nem morgott, nem vicsorgott, nem csóválta a farkát. Azt mondják a fiúk, hogy amikor a gazdáját lehúzta rólam, akkor sem mutatott érzelmet. Felállt, odament, lehúzta. Utána elkezdett futni, lökött, harapott. Igaz, senki nem sérült meg valójában. Így utólag, nem is tudom, melyikük volt a főnök. 

Dzsekicsen elbúcsúzott a férfitől, és jobbulást kívánt neki. Megígérte, hogy gyorsan megfogják a tettest. De ebben már egyáltalán nem volt biztos. 

 

Tizennegyedik fejezet - A Macska

Rájöttem, hogy nem szabad olyan helyre eljárnom, ahol fizikai erőmet összemérhetik másokéval, hacsak nem akarok lebukni! És nem szabad belemennem idegenek előtt semmilyen küzdelembe, hiszen úgy tűnik, hajlamos vagyok megfeledkezni magamról. Különben tanulhatnék én még bárkitől bármit is?!  

Borotválkozás közben vettem észre. A pupillám már nem kerek, hanem ovális, a függőleges tengelye a hosszabb. Igaz, ha sötétben kitágul, akkor ismét kerek, viszont sokkal nagyobb, mint régen. Nem emlékszem igazán, hogy annakidején mekkora volt, de most biztosan nagyobb. Igaz, ennek fejében jobban látok sötétben! Az tény, hogy nappal, emberek közé már csak napszemüvegben mehetek!   

Igaz, nem ez az egyetlen titkom. És nem is a legnagyobb... 

Egyre ritkábban vállalok megbízást. A pénz egyáltalán nem fontos a számunkra. Elektromos áramot alig használunk, néha a híradót megnéztem, hátha van velem kapcsolatban valami, de gyakrabban már a rádiót hallgatom inkább. Lámpát, csillárt nem gyújtok. Fürdeni hidegvízben szoktam, és a lakást sem fűtöm. Ha alvás közben a rongyomon fáznék, hát összebújunk Mauglival, és magunkra is húzunk egy rongyot. Néha még beindítom a mosógépet, de ha nem véres valami, akkor inkább a tisztítóba adom be. Ennivalóra nem költünk, telefonon senkit nem hívok.  

Havonta egyszer-kétszer, ha mégis bevállalok valamit, akkor általában a rendelkezésemre bocsátanak valami irodát, telefonnal, mosdóval. Ilyenkor egy összecsukható ágyat is behozatok, az a fajta munka, amit én végzek, indokolják a tábori körülményeket. Persze, Mauglinak is ott a helye a tábori ágy alatt, és természetes, hogy neki is hoznak enni.  

Többnyire ragaszkodni szoktam ahhoz, hogy egyedül dolgozzam. Ha mégis kapcsolatba kell kerülnünk valakivel, akkor Mauglinak arra kell vigyázni, hogy csóválja a farkát, ha megvakargatnák a füle tövét, vagy morognia, vicsorognia kell, ha olyan viselkedéssel találkozik, ami bosszantana egy hétköznapi kutyát. Én nem vehetem le a napszemüvegemet, és erőltetnem kell a beszédet, kérdeznem kell és válaszolnom, és nem tudhatok olyan dolgokról, amit senki nem mondott, csak gondolt. 

Ezek az alkalmak azért arra mindenképpen jók, hogy nem engednek elszakadni az emberi társadalomtól, és annyi pénzt bőven biztosítanak, amennyire szükségünk van. Fontos még az is, hogy figyelemmel tudom kísérni az ügyeimben indított nyomozásokat! Remélem, időben megtudom, ha túl közel kerülnek hozzám, és lesz módom tenni ellene! 

Kerülve az embereket, többet tartózkodtunk az erdőben, mint eddig. Ilyenkor végre levehettem a meggyűlölt szemüveget, és nem kellett "viselkednünk”! Ha éppen nem voltunk éhesek, sőt, túl voltunk egy faláson, leheveredtünk Mauglival a napra, lehunytuk szemünket, és tervezgettünk. Na, nem túl távoli jövőt, hanem mindig csak a holnapot. Egy ilyen alkalommal vetettem fel Mauglinak, hogy ki kellene próbálni egy medvét! 

Maugli nem tudta, mi az a medve. Ezen kissé elképedtem, de mit tehettem, igaza volt. Sose járt állatkertben! Rögtön rendbe szedtük magunkat,  és elindultunk az Állatkertbe! No, hát itt nem számított a BM- belépőm, Mauglit nem engedték be. A végén egy vidéki vadasparkba kellett elmennünk. Itt végre egyszer sikerült Mauglin igazi gesztusokat is észrevennem! Igencsak megilletődötten ült le, hegyezte a nincsmit füleit, billegtette a fejét jobbra-balra, aztán megkérdezte, hogy tényleg komolyan gondoltam-e a dolgot?! 

Hát, így közelről a féltonnás medve tényleg olyan látványt nyújtott, hogy Mauglival úgy döntöttünk, nem ez lesz a legsürgősebb dolog életünkben! 

Ha már ott voltunk, elhatároztuk, hogy hazautazás előtt leheveredünk egy kicsit valahol. Elindultunk, hogy keressünk a parkban egy félreeső helyet. 

Semmiképpen nem akartuk, hogy bárki idegen meglepjen minket, ezért elkezdtünk figyelni a szagokra. Ahol túl sok volt, ott gyakran mászkálhattak emberek, oda nem mentünk. Végre találtunk egy minden szempontból kedvezőt. Ez tetszett mindkettőnknek, de ott már aludt valaki. Egy hajléktalan.  

Ő volt az első vidéki áldozatunk. 

Maugli élő embert soha nem harapott meg, csak, ha az illető megtámadta. Ez tulajdonképpen most tűnt fel először. Igazság szerint, amikor a karate-edzőt leiskoláztam, már észrevehettem volna, de akkor egyéb izgalmak kötötték le a figyelmemet. Rohantunk kifelé, jobbra-balra dőltek az emberek, de utólag már tényleg emlékszem, hogy azokat Maugli vagy fellökte, vagy a rémülettől maguk ugrottak hátra! Az újság sem írt harapásról, csak arról az egyről, amit én csináltam! 

Most, amikor ezt a hajléktalant megtaláltuk, akkor is én haraptam át a torkát. ...Az első a gégeporcra, ezzel megváltom a jótékony csöndet, rögtön utána mehet a második a nyaki verőérre... Aztán már csak fogni kell a némán tátogó, vergődő testet, amíg elvérzik. 

Maugli érdeklődve végignézte az egészet, és - bár biztos lehettem abban, hogy idegen nem üthet rajtam, amíg Ő őrködik - nem szólt bele a csatába. Az más kérdés, hogy utána odajött enni, de akkor ez a szerencsétlen már élettelen volt. 

- Jöhettél volna! Ennek olyan büdös volt a nyaka, hogy majdnem lehánytam, míg megharaptam! Téged nem zavarnak az ilyen szagok! Még most se tudom, hol kezdjem el enni, ahol nem annyira büdös! Vagy keressek én is vizet, és mossam le, mint valami mosómedve?! 

- Már megint valami medve? Nem volt elég az a lóméretű - lovat már látott -, aminek Te akartál nekimenni? - zsörtölődött a kutya.

- És különben is, ember volt! Ezt máskor is Te csináltad!

 

Igaza volt. Eddig minden alkalommal én öltem, és Maugli csak akkor harapott bele bármelyikbe is, amikor már elpusztult. Nem is haragudhattam ezért rá, mert figyelve érzelmeit, teljesen őszintén, és a belenevelt gátlásoknak megfelelően cselekedett így, semmiféle mesterkéltség vagy sumákolás nem volt benne. Azt viszont biztosan tudhattam, hogy egy támadást ellene még én sem élnék túl. 

Átértékeltük terveinket - ezért nem érdemes nekünk hosszabb távra gondolni! -, és hazaindultunk. Ismeretlen helyen nem érdemes túl sokáig a helyszín közelében maradni. Minden esetre, a mai napon ismét megtudtam valamit Maugliról, ismét megtudtam valamit rólunk.

  

Tizenötödik fejezet - Dzsekicsen 

Telefonon keresték Dzsekicsent egy vidéki kapitányságról. Az ügyeletes tiszt hívta, aki tankörtársa volt a Főiskolán Dzsekicsennek. Jó barátok voltak, ritkán találkoztak, de figyelemmel kísérték egy-más dolgait. A tiszt beszámolt arról, hogy egy állatok által szétmarcangolt hajléktalant találtak a gyerekek a parkban. A helyszínelőket már értesítette, ha Dzsekicsen siet, még odaérhet a szemle alatt. 

Dzsekicsen pár perccel később érkezett csak, mint az orvos. A sokat tapasztalt ember azt hitte, hogy őt már meglepetés nem érheti, mégis elszörnyülködött a látványon. - Gyerekek, miféle vadállatok mászkálnak itt a városban?! Kiéhezett farkasok? 

Dzsekicsen, bár az utóbbi időben látott már hasonlót, mégsem tudott viszolygás nélkül ránézni a szerencsétlen ember holttestére.  

- Maga kicsoda, fiam? - kérdezte az orvos Dzsekicsentől.

- Mi nyomozunk a Nagyvárosban a hasonló ügyekben!

- Miért, ott is vannak kóbor kutyák? És netán országos bűnszövetkezetet alakítottak? - ironizált az orvos. 

- Maga szerint melyik volt a halálos harapás? - kérdezte Dzsekicsen. Az orvos elkezdte vizsgálni a sebeket, hümmögött, csóválta a fejét, de egyszer csak a háttal álló Dzsekicsen megszólalt: 

- A gégeporc összezúzva, a nyaki ütőér kiszaggatva, és ki van törve a nyaka. Az összes többi harapás már a halál beállta után keletkezett... 

Az orvos felegyenesedett. - Elvitetheted! A többit majd a boncolásnál! - mondta a szemle vezetőjének. - Maga pedig most mesélje el nekem, hogy valójában mi a fene van itt?! 

Leültek egy padra néhány méterrel arrébb, és a fiú elmondta a doktornak azt, amit eddig tudtak. Az orvos az elképesztő történet hallatán természetesen megengedte a fiúnak, hogy részt vegyen a boncoláson. Rengeteg fényképet készítettek, és ezek közül az egyiknek Dzsekicsen nagyon örült. Világosan látszott rajta egy ember felső fogsorának a lenyomata. A bal felső kettes kicsit eléfordult az egyesnek. 

Dzsekicsen hazautazott, és beszámolt Apónak a tapasztaltakról. Apó természetesen hivatalosan megkérte a keletkezett iratokat. Kiegészítette az országos körözést azzal, hogy minden olyan ügyről kérnek értesítést, amelyben bármilyen állat megtámad bárkit vagy bármit, függetlenül attól, hogy ember volt-e vele, vagy sem. 

Úgy tűnt, hogy a vegyes páros kiterjesztette működését, a Nagyváros melletti kiserdőben gyakorlatilag megszűntek a rémtettek, viszont nem múlt el két-három nap anélkül, hogy vidéken ne történt volna valami. Ez nagymértékben megnehezítette a nyomozást! A kiserdőben mostanra állt fel a figyelőszolgálat, már lehet, hogy teljesen feleslegesen. Egy országos figyelés megszervezése gyakorlatilag lehetetlen! Vidéken azért is nehezebb a helyzet, mert több az erdő és a lakatlan terület, így jóval később fedezhetik fel a cselekményt. Ráadásul gyakrabban előfordul, hogy az erdőben jogosan vadászó ragadozók nyomait fedezik fel.  

Az ügyet képtelenség volt titokban tartani. A sajtó és a kereskedelmi tévék beszámoltak arról, hogy az egész ország lakossága retteg. A gyerekek nem járnak iskolába, és a felnőttek nem mernek dolgozni menni. Egyébként a riportok egy része a mindenkori falu kocsmájában zajlott, ahonnan viszont minden éjjel haza mertek menni, akár a helyi kiserdőn keresztül is! 

Igazán megnyugtatni sem lehetett az embereket, hiszen nem tudtak szinte semmit, talán csak azt, hogy a cselekménysorozat a Nagyváros kiserdejében kezdődött. Amióta a helyszín már nem látható előre, felkészülni sem nagyon lehet rá. A helyzetet tovább rontotta, hogy ahányszor egy macskát megtépázott egy kutya, rögtön hívták a tévét, és már rettegett  is a falu. Külön sajtószóvivőt kellett alkalmazni, aki megpróbálta megnyugtatni a kedélyeket. 

Persze, az ilyen eseményeket is alaposan ki kellett vizsgálni. Az igazi tetteshez is vezethet ilyen út! 

 

Tizenhatodik fejezet - A Macska 

Egyik délután végigmentünk Mauglival azon a sétányon, ami átszelte a mi kiserdőnket. Az egyik kanyarnál, ahonnan jó hosszú szakasz belátható előre is és hátra is, egy fiatalember cigarettázott. Farmernadrág, nyitott bőrdzseki, póló volt rajta, és napszemüveg. Ja, és a hóna alatt dudor. Ezek a modernebb hónaljtokok nem látszanak még nyitott dzseki mellett sem! 

Szemmel láthatólag nem várt senkire, és nem is készült sehova. Mondhatnám, hogy egyetlen ellenfele az óra volt, mint a hosszú-távfutónak az edzésen... állandóan azt nézte. Messziről lerítt róla, hogy zsaru, aki nagyon  unja! 

Mauglit megkértem, húzódjon be a fák közé, majd elindultam a fiatalember felé. Amikor már csak néhány lépésre voltam tőle, megismertem. Az egyik fiatal nyomozó volt az életesektől. 

- Mi az, törzs úr, megint történt valami?- kérdeztem, remélve, hogy felismer, de ha nem, akkor is elgondolkodhat azon, hogy civil ruhája ellenére rendfokozatán szólítom.

- Jaj, maga az, Macska? Már azóta főtörzs vagyok! - megörült, hogy nem idegennek kell megmagyaráznia idétlen viselkedését. - Tudja, milyen messze van még este tíz? Még jó, hogy nem esik!

- Mit csinál itt tízig?

- Hát várom! - nevette el magát. - Akkor váltanak. Vagy nyolcan tartjuk itt a kiserdőt, plusz a polgárőrök. Nagyon el kéne csípnünk már azt a vámírt, vagy farkasembert vagy micsodát, aki a kutyájával gyilkolássza halomra az embereket meg az állatokat! 

No, még jó, hogy megkérdeztem. Akár ma éjjel is megbukhattunk volna!

- Tudnak már valamit arról a mocsokról? Személyleírásuk, vagy ilyesmi van már? - kérdeztem. - Én nemigen nézek mostanában tévét, eléggé lemaradtam! Apóval se beszéltem már jó ideje! - Ha nem is válaszol őszintén, nekem az is elég, ha csak azt gondolja végig, amit nem mondhat el! 

Megtudtam, amit akartam. Elbúcsúztam a rendőrtől, aztán elindultam visszafelé. Útközben csatlakozott hozzám Maugli. Némán mentünk egymás mellett, és gondolkodtunk 

Felmerült, hogy szembenézünk a kihívásokkal, és felvállaljuk így, nehezebb körülmények között, egyúttal több izgalommal fűszerezve az éjszakai kalandokat, de ezt aztán elvetettük. Elég izgalmas a mi életünk az ipi-apacs nélkül is! Már az is szerencse, hogy ez a rendőr nem vette észre velem Mauglit! Amikor valamilyen megbízást elvállaltam, nyugodtan velem lehetett a kutya, hiszen kutyája bárkinek lehet. Itt, ebben a kiserdőben viszont nem jelent jót még az Álmoskönyv szerint sem, ha az embert egy különösen erőteljes, nagy kutyával látják! Ez még akkor is igaz, ha az elkövető személyleírása alapján egy nálam erősebb alkatú, és jóval magasabb embert keresnek! 

Eldöntöttük hát, hogy elhagyjuk a kiserdőt. A környéken lakók már egyébként is jobban figyeltek állataikra - már azokra, amik még megmaradtak -, a vadállomány is komolyan megcsappant. Ha ezentúl pedig figyelőszolgálatot is rendszeresítenek itt, hát előbb-utóbb rendőrt is ölnünk kellene, akkor pedig jóval nagyobb erőket mozgósítanának! 

A legutóbbi eset a vidéki hajléktalannal viszont bebizonyította, hogy az ország egész területe nem számít ránk!  

És miért állnánk meg az országhatárnál?! 

Megkérdeztem Mauglitól, hogy mi a véleménye a külföldről, és olyan állatokról, amilyeneket még nem is látott? 

- Olyanról, mint a medve? - kérdezte rezignáltan. - Vagy nagyobb? És a víz alatt? Akkora méregfogakkal, mint az én agyaram? - a kígyókról egyszer már beszéltem neki, egy felzavart, és később jó étvággyal elfogyasztott másfél méteres erdei sikló kapcsán.  

- Nem ez a lényeg! Kint még vannak olyan területek, ahol tán még sohase járt ember! - mondtam. Ennek tulajdonképpen Maugli megörült. Éreztem, hogy megkönnyebbülne, ha nem kellene emberre támadnia. Ezt azért jó volt tisztázni, de a közvetlen jövő mégis: - Irány a vidék

Elővettem a térképet. A legközelebbi erdős vidék észak felé van, és ráadásul ennek az eléréséhez kellett a legkevesebbet a Nagyvárosban autózni. Ez fontos lehet akkor, amikor hazafelé tartunk, és külsőnk esetleg kívánnivalót hagyna maga után... Húsz perces autózás nem túl nagy erőfeszítés, és az üzemanyag se kerül túl sokba. 

Igen, a költségek. Egyre kevesebbet dolgoztam, így a számlámon levő összeg is megcsappant. A költségeinket minimálisra szorítottuk, de valamennyi akkor is megmaradt. Időszerűvé vált, hogy elvállaljak ismét valami megbízást. Nem szerettem volna, ha megszűntetnék a számlámat, vagy akár a lakásom, akár a gépkocsim miatt hátralékba kerüljek. Általában nem lenne szerencsés, ha nevem bármilyen irányba kilógna a többiek közül. 

Délután hat óra tájban Mauglival kocsiba szálltunk, és felderítő útra indultunk, immár észak felé.  

A városból valóban gyorsan kiértünk, mérsékelt forgalom mellett és kevés közlekedési csomópont érintésével. Ezt a kerületet egyébként elég jól ismertem, még fiatalabb koromban udvaroltam a környékre. Igaz, néhány házat lebontottak, és többszáz lakásos tömböket tornyoztak fel a helyükre, számos utca eltűnt, számtalant pedig átneveztek (egy megváltozott rendszer nem cipelhet ilyen hatalmas terhet a hátán, mint egy gyűlöletessé vált név!...), sokat egyirányúsítottak, egy párból pedig zsákutca lett... És rengeteg lett a fekvőrendőr. Ezek szegről-végről kollégáim, és a mai világban talán az egyetlen olyan beosztást "ők” töltötték be, amit nem kellett félteni! 

Megbeszéltük Mauglival, hogy alkalomadtán felderítjük a környéket, méghozzá alaposan. Jó, ha az ember (... és a Maugli! Maradjál már nyugton!) ismer néhány rejtekutat, búvóhelyet! 

Elértük az erdőt. Láttam Mauglin, hogy már indulna. Farkát mereven az égnek tartotta, mellső lábával kétmásodpercenként taposott egyet az üléshuzaton, hegyezte (- volna, ha nem vágták volna egész rövidre) füleit, és agyából szinte sütött a türelmetlenség. Nyugalomra intettem, nem lett volna szerencsés egy autót magában leállítani az út mellett, be kellett érnünk egy olyan helyre, ahol nem kelt feltűnést egy kocsi.  

Elértük a legközelebbi falut. Rögtön a szélén volt egy benzinkút. Itt ugyan parkoltak autók, és az átutazók nem törődtek volna a mienkkel, de a személyzetnek bizonyára feltűnt volna, hiszen hosszabb ideig csak az ott dolgozóké állt a kút parkolójában, vagy esetleg a szomszéd házakhoz vendégségbe érkezőké. Jobbat kellett keresni. 

Találtunk egy cukrászdát! Ez nagyon tetszett. Közel volt a falu széléhez, az alkalmazottak nem láttak rá közvetlenül a parkolóra, azt se tudták, ki érkezett hozzájuk kocsival és ki nem, sokan voltak a vendégek között helyiek, de nagyon sokan átutazók, szóval minden szempontból megfelelt. 

Maugli már tartotta is a nyakát, hogy felcsatolhassam a pórázt. Ha nem akartunk feltűnést kelteni, mindig így mentünk. Teljesen természetesnek vette, és nem tekintette tehernek. A karabiner úgy volt megbuherálva, hogy nagyobb rántásnál kiengedett, így tulajdonképpen bármikor szétválhattunk, ha a helyzet úgy hozta. Én időnként hagyományos vezényszavakkal produkáltattam Mauglit, aki jókedvűen engedelmeskedett, és jókiskutya módjára kikövetelte a simogatást, fejvakargatást. Közben harsányan zúdította agyamba, hogy leszek szíves én is parírozni neki, ha egy jó kiállású szuka előtt szeretne dicsekedni a szófogadó gazdival! 

Majdnem megszakadtam a nevetéstől, amíg elvonultunk a cukrászda terasza előtt! Maugli megállt a korlát szélső vasánál, felemelte a hátsó lábát. - Disznó! - kiabáltam rá, és meglegyintettem a pórázzal. Maugli lesunyta fejét, bűnbánó pofát vágott, de már csóválta is a farkát, amikor egy huszonöt év körüli lány azt mondta a vele egy asztalnál fagylaltozó idősebb hölgynek, hogy - Jaj, de szép nagy kutyus! Biztos melege van, ekkora bundában! - Erre Maugli a mellső lábait feltette a teraszkorlát középső vasára, és orrával kiverte a meglepett lány kezéből a fagylaltos tölcsért... - Adod vissza, disznó! - kiáltottam rá, és megsuhintottam a pórázzal, de kutya már fel is nyalta a járdáról a letoccsant fagyit. - Bocs, hogy nem hagytam belőle! - gondolta nekem, és ha gondolatban lehet harsányan röhögni, hát Maugli megtette. A lány talán még most is ott ül, a döbbenettől kővémeredten. 

Leszidtam Mauglit, nem hiányzott, hogy bárki is megjegyezzen bennünket, de nem tudtam igazán haragudni rá, mert még most is előttem van a lány megdöbbent arca, ahogy még a lélegzete is el-elakadt a meglepetéstől, és az a gyönyörű szép, fel-le hullámzó nyaka, a nyaka...     

Alig vártuk már, hogy kiérjünk az erdőbe! Levettem Maugliról a pórázt, rögtön előreszaladt, aztán megállt, szimatolt. Utolértem, én is nagyot szívtam a levegőből, vagy fél percig csak mélyeket lélegeztem, ideje volt, hogy kiürítsem magamból az áporodott városi füstöt! 

Észrevettem, hogy Maugli megmerevedett, orrát magasra feszítve szimatolt, szinte beleüvöltötte az agyamba, hogy ne moccanjak! Megálltam, és próbáltam én is a szagokra összpontosítani. Valóban, ha nyomokban is, de éreztem olyan szagot, amit eddig sose. Elindultunk a szél alá, és onnan kerültünk az egyre melegebb, egyre párásabb illat forrása felé... 

Egy gyönyörű szarvast pillantottunk meg! - Ez mi? - kérdezte Maugli megilletődötten. - Szarvasbika! Még egész fiatal! - mondtam. - És úgy érzem, üzekedne! - tette hozzá Maugli. Újra beleszippantottam a most már jóval erősebb szagba, és valóban kiérzett belőle az a kissé szúrós illat, amit a "szerelmes” hím állatok üzennek a nőstények felé. 

Maugli már indult volna takarásba, és szeme sarkával figyelte, mikor kezdem a csörtetést, de megállítottam. 

- Feküdj csak vissza! Ahol párzani vágyó bika van, ott teheneknek, borjaknak is lenniük kell! - Az miért jó? - Mert, ha egy trófeás vad maradékát találják meg, beindul az apparátus! Már holnap vadászok hada keresne. Nem beszélve arról, hogy egy szarvasbika nem is veszélytelen zsákmány! Majd, ha véget ér a bőgés, és elhullajtják az agancsukat, akkor azok is sorra kerülhetnek! Most viszont egy borjút kapjunk el, annak a húsa is finomabb! 

Pár perc múlva az élet vette kézbe az irányítást. Néhány száz méterről szarvasbőgés hangzott fel. Maugli összerezzent, még soha nem hallott ilyet. - Nyugi! - süvítettem rá gondolatban, mielőtt még felugrott volna. - Most figyelj! 

A felhangzott bőgésnek fantasztikus hatása volt a szemünk előtt hatalmasodó bikára. A hang irányába fordult, lábait megvetette, állát szügyére szorította, és innen indította harci kiáltását. Egy horkantással kezdődött, de egyre inkább egy elhúzódó mennydörgésre hasonlított, és a hang mintha egy hordó mélyéről tört volna elő. Közben fejét egyre magasabbra emelte, és nyakát messzebbre nyújtotta, míg végül hatalmas koronája a hátára feszült. 

A másik bika csörtetve indult a hang felé, mind közelebbről hallatszott az ágak ropogása, és a feltüzelt állat horkantásai. A "mi” bikánk türelmetlenségében egész rövideket böffentett, orrlyukai kitágultak, agancsát jobbra-balra vetette. Teljesen feltépte maga körül a hosszú, elszáradt füvet éles patáival.  

Még néhány másodpercnyi egész hangos csörtetés, és mint egy mozdony - kitoppant a rétre a Király. 

Mauglinak még a lélegzete is elakadt. - Mekkora! - egész le volt nyűgözve. Szó ami szó, az első se volt kicsi, de ez valami megdöbbentően komoly példány volt!  

A másik bika is így gondolta, mert kezdeti harciassága láthatóan alábbhagyott. Még néhányat horkantott, talán csak a tisztesség kedvéért, aztán megfordult, és először lassan, de később egyre gyorsabban az ellenkező irányba egyengette lépteit. A nagyobbik néhány rövidet rohamozott, de csak azért, hogy a másik ne gondolja meg magát. Aztán megállt, és mélyen, mellkasából egy hatalmas bőgést indított meg, olyat, amibe beleremegett a levegő. Az utolsót. Mert ekkor mögöttünk felrobbant e levegő. 

A bika elindult az ég felé egy láthatatlan létrán, majd élettelenül lezuhant. Ekkor hallottam meg fejemben az örömkiáltást:

- Megvan! Eltaláltam!!!

Mauglit alig bírtam leszorítani, megnyugtatni. Még soha nem hallott ilyen közelről lövést, különösen nem nagy kaliberű puskából, és teljesen váratlanul! Igazság szerint annyira lekötött minket a két pompás szarvasbika látványa, hogy elmulasztottuk azt, ami az utóbbi időben hozzátartozott mindennapjainkhoz, hogy időnként körbepásztázzunk, formálódik-e környezetünkben olyan gondolat vagy szándék, ami érinthet minket valamilyen formában! 

Bepótolandó a mulasztást, megszondáztuk a mögöttünk eddig hasaló, most villámgyorsan felpattanó két vadász gondolatait. Valamivel később érkezhettek, mint mi, így nem volt tudomásuk rólunk. Szerencsére közben némileg fordult a szél, így a velük levő jól idomított vizsla sem tudott rólunk, azt is lekötötte a történtek forgataga. 

Annyira az események hatása alatt voltak, hogy bár csak néhány méterre mentek el mellettünk, mégsem vettek minket észre, a vizsla pedig szélirányba meresztette az orrát, lehet, hogy már valami másik vadat figyelt. 

A vadász és a vadőr odaléptek a lelőtt bikához, megcsodálták pompás agancsát, megnézték fogait, és megállapították, hogy pont abban a korban lehetett, amikor élete legszebb agancsát rakta fel. Jövőre már valószínűleg könnyebbet, és kevesebb ággal növesztett volna, így a legjobb időpontban került sor a kilövésre. 

A vadőr gratulált a vadásznak, aztán letört a tölgyfáról egy tenyérnyi leveles hajtást. A szarvas lapockáján lévő, még vérző sebhez érintette, majd a vadász kalapján a zsinór alá szorította.  

A fiatal vadász kis félelemmel, de nagyobb büszkeséggel és várakozással hasalt keresztben a vadra, miközben a vadőr egy somfavesszővel hármat húzott a fenekére! Felavatta a fiatalembert első szarvasbikája elejtése alkalmával. 

A vadőr a vesszőt fényképezőgépre cserélte, lekapta a bikán hasaló vadászt, aztán késével megnyitotta a bika hasüregét, meglékelte. Tudták, hogy néhány órán belül nem kerül sor az állat bontására, nem jó, ha a gázok a hasban felgyűlnek. 

Mauglival türelmesen várakoztunk, már tudtuk, hogy a vadászok nemsokára továbbállnak, nekünk pedig gyakorlatilag tálalva! 

Valóban, már csak néhány percet kellett várakoznunk, a két férfi felkerekedett, majd újra és újra felelevenítve az izgalmas eseményeket, továbbállt. Igaz, előtte meghúzták a laposüveget is... 

Maugli élvezettel nyalogatta a szarvas sebeit, különösen az öklömnyi kimeneti nyílást, amiben még lapockadarabok is voltak. Hergelte magát, mert rá várt a komolyabb feladat: - Feltépni a szarvas hasüregét. Ez még az ő félelmetes agyarainak is komoly nehézségeket okozott, de nem volt más választás, nem akartunk emberi nyomokat hátrahagyni a késemmel!

Fenséges látvány volt Maugli, amikor lábait befeszítve tépte a fél centi vastag bőrt! Nyakán csak úgy ugráltak az izomcsomók, és ahogy összezárt agyarai között kapkodta a levegőt, pofáján kétoldalt a véres nyálhab hol szétterült, hol meg visszahúzódott. Persze, a hatalmas erőlködés már része volt a műsornak, hiszen Maugli pontosan tudta, hogy gyönyörködtet. 

Végre felszakadt a bőr vagy háromtenyérnyi részen, így a belsőségekhez már hozzáférhettem. Kiszakítottam a májat, és falni kezdtem, Maugli pedig szinte befúrta fejét a tépett résen át a szarvas belsejébe, aztán mindketten saját éhségünk csillapításával voltunk elfoglalva. 

Vagy másfél óra múlva karikára gömbölyödve aludtunk egy zseb-kendőnyi réten, élvezve a szeptemberi Nap még mindig meleg sugarát. 

- Álljon föl, és fogja pórázra a kutyáját, mert lelövöm! - riadtunk fel a kiáltásra. Felugrottam, és két puskacső meredt ránk fenyegetően. A vadőr volt, és a társa. A vizsla ott toporgott gazdája lába mellett, és megilletődötten pislogott a farkát hátsó lábai közé feszítő, fejét egészen mélyre hajtó, vicsorgó és morgó Mauglira. 

Eljátszottam a megszeppent, riadt turistát. - Mi a probléma? Valami katonai területre tévedtünk? Nem láttam tiltó táblát!  

- Ez a kis korcs hozta ránk őket! - sugallta Maugli, aki kifürkészte közben a vizslát. 

- Maguk megcsonkítottak egy szarvasbikát, ami a vadásztársaság tulajdona! Azért, hogy ez a dög - intett állával Mauglira - jóllakjon, tönkretették, és leadhatatlanná csúfították azt a többmázsás állatot! Van magának annyi pénze, hogy kártalanítsa a társaságot?! 

- Láttam azt a bikát vagy egy kilométerre innen, és sajnáltam is, hogy megkezdték a rókák... Nem sokat nézelődhettünk, mert Rexi - mutattam én is Mauglira - nagyon ideges lett, sose látott még vért közelről! Száraztápot kap, soha nem adok neki nyerset, nehogy elkapjon valami csúnya betegséget... 

A fiatal vadász teljesen elbizonytalanodott, és puskáját is leengedte, de a vadőr gyanúja semmit sem csökkent. Változatlanul rám szegezte fegyverét.  

Összehangoltuk az akciót. Maugli rövid rohamot indított a vizsla felé, mire az szűkölve hátraugrott, a vadász irányába. Mindketten odanéztek, én előreléptem, megmarkoltam a vadőr puskáját, és kicsavartam a kezéből. A fegyver persze elsült, de a golyó magasan a fák fölé szállt. A megdermedt vadászt Maugli fellökte. Mellső lábaival a mellkasára taposott, agyarait csattogtatta közvetlenül az orránál. A vadásznál kétségbeesettebb ember nemigen volt százkilométeres körzetben. 

A vadőr kezéből kicsavart puskával lelőttem a gazdáját védeni akaró vizslát majd visszafordítottam a vadőr felé, aki ezalatt mozdulni sem tudott. Azt már mindenesetre érezte, hogy nagy bajban van. Maugli közben leszállt a vadászról. - Álljon fel! - mondtam neki, mire a fiatalember, reszketve a félelemtől, feltápászkodott. Amikor szembefordult, lelőttem. 

A vadőr mozdult volna, de Maugli odaugrott, és vicsorogni kezdett. Én felvettem a vadász fegyverét, és azzal lőttem tarkón a közben menekülni próbáló férfit. 

Rögtön arcra bukott, illetve arra, ami az arcából megmaradt. Megfordítottam, és láttam, hogy a nagy kaliberű lőszer távozáskor kiszakította az arckoponya nagy részét. 

Visszamentünk a szarvasbikához. A vadőr tőrével kimetszettem az Maugli által tépett sebeket, teljesen eltűntetve a harapásnyomokat. Lekanyarítottam az egyik hátsó combot, ahogy jó "húsvadászhoz” illik. A hátrahagyott nyomok így már egyértelműen rajtakapott orvvadászokra utalnak. 

Mire végeztünk, már sötétedett. A cukrászdánál már csak egy-két kocsi állt, feltehetőleg a takarító és a zárást bonyolító személyzeté. 

Senkinek sem tűnhetett fel, amikor a dzsekimbe csavart fegyvereket és a combot a csomagtartóba tettem. 

Gyorsan hazaértünk. 

Másnap a tárcákban talált pénzből befizettem néhány csekket. Éppen időben. Egy hónapnyi probléma megoldódott. 

A hírekben tetten ért orvvadászok számlájára írták a kettős gyilkosságot. 

  

Tizenhetedik fejezet - Dzsekicsen 

Apó illetékességből megkapta az orvvadászos kettősgyilok aktáit. Első nekifutásra nem látott benne olyat, ami Dzsekicsen csoportját érdekelhette volna, hacsak az nem, hogy egy erdő volt a helyszín. Mindenesetre szólt a fiúnak az ügyről, aki végignyálazta az iratokat. 

Ezután kigyűjtötte az irattárból azokat az aktákat, ahol orvvadászok fegyverrel támadtak erdészre, vadászra vagy vadőrre. Gyakorlatilag majdnem mindegyikben megkerült a tettes, vagy ahol nem, ott hiányzott az elkövetőkből az a hihetetlen brutalitás és profizmus, ami a jelenlegi ügyet jellemezte. 

Dzsekicsen átnézte a helyszínről készült fényképeket, többször átolvasta a jegyzőkönyvet. Meggyőződésévé vált, hogy nem tűzharc eredményeként érték a lövések az áldozatokat. A ballisztikai jelentés is azt támasztotta alá, hogy mindkettőt közvetlen közelről lőtték le, a vadászt merőlegesen mellbe, a vadőrt pedig tarkón. Ez vagy azt jelenthette, hogy nem számítottak a lövésekre, vagy azt, hogy le tudták fegyverezni őket különösebb erőszak nélkül.  

Kiment a helyszínre, vitte magával a fényképeket. A nyomokból és a kivetett hüvelyek helyzetéből két fegyverre, és két tettesre lehetett következtetni. Meg egy kutyára... 

Felhívta a helyszínelők főnökét. Amit hallott, megerősítette a gyanúját. A nyilvánvalóan többnapos helyszínre nem vittek ki nyomkövető kutyát, és azok a kutyanyomok, melyek a fényképen is jól láthatóak, de még a helyszínen is, jóval nagyobbak voltak, mint amit a vizsla hagyhatott. Dzsekicsen gondosan kiöntötte gipsszel azt a hármat, melyek épen és sértetlenül átvészelték az eseményeket. 

Dzsekicsen feljegyezte a fegyverek típusait és a gyári számokat - ezeket a családok által beszolgáltatott engedélyekből tudták meg -, és azt, hogy mindkettőhöz legalább egy-egy zsebnyi lőszer is tartozhatott. Még érdekes lehet, hogy a kutyán áthaladó, de a talajban megtalált lőszer olyan típusú fegyverből származott, mint amilyen a vadőrnek volt, és a golyót állapota alkalmassá teszi a fegyver azonosítására! 

A kiserdőben a figyelést leállították. Amióta a vidéki hajléktalant megölték, ezen a területen megszűnt a mészárlás. A polgárőrök ettől függetlenül továbbra is jelen voltak, hiszen egyéb cselekmények is csökkentek, amióta a figyelés megindult. Ez jótékonyan hatott a körzet közbiztonságára. 

Dzsekicsen csoportjához friss bejelentés nem érkezett, így legalább jutott idő a régebbi dolgok alaposabb tanulmányozásához. Újabb tanúkat hallgattak ki például az edző megtámadása ügyében. Találtak négy olyan személyt, akik az előző edzésen vettek részt, de az öltözőben elbeszélgették az időt, így később mentek el, mint társaik. Ők még szemtanúi voltak annak a vitának, amikor a tettes kutyáját nem akarták beengedni. 

Ez a négyfős társaság a rivális edző emberei voltak. Végigvárták a veszekedést, hiszen minden botránynak örültek, ami a konkurenciát érinthette. Ezek az emberek nem látták magát a támadást, így a harsányan agresszív esemény nem zavarta meg emlékeiket. Az első igazán értékelhető személyleírást így végre megkaphatták Dzsekicsenék, sőt, jó fantomkép is születhetett!  

Apó az országos körözést most már javított formában tehette közzé. Módosítva lett a tettes alkata - robosztus helyett inkább szikár, a testmagasság tíz centivel csökkent -, és a robotkép is bekerült a körözés anyaga közé. 

A másik ügyben is haladtak valamicskét! A vadőr családja bevitt a csoporthoz egy olyan tuskót, amiből a laborban ki tudtak szedni egy, az eltűnt fegyverből kilőtt lőszert. Annakidején a férfi próba-lövéseket adott le a tuskóra szögezett papír céltáblára. A laborosok megállapították, hogy a vizslát a vadőr puskájával lőtték le!  

Dzsekicsen úgy gondolta, hogy nem a vadőr lőtte agyon a saját kutyáját, hanem a tettes. Megerősödött a fiú gyanúja, nem tűzharc áldozata volt a két vadász, hanem egy szabályos kivégzésé. Elkövető pedig lehetett egy férfi - és  egy kutya

 

Tizennyolcadik fejezet - A Macska 

Maugli szerint a combot nem jó berakni a mélyhűtőbe, mert úgy sose érlelődik meg. Azt mondta, hogy ássuk el néhány napra. Kinevettem, mondtam, hogy hozok fel neki külön egy kis földet a kajájához, de köszi, én nem kérek belőle! Mindenesetre, annyit elért, hogy nem kapcsoltam be a hűtőt - már hetekkel ezelőtt kikapcsoltam -, hanem megnyúztam a combot, feldaraboltam, és egy nagy lábosban kitettem a kamrába. A szarvasnak olyan vastag és erős bőre volt, hogy még Maugli is szívesen kihagyta. A bőrt csomagolópapírral betekertem, és az egészet egy nagy nejlonzacskóba tettem, majd kivittem a ház elé, a kukába. 

A táskákban talált pénzzel, és a hatalmas combbal tulajdonképpen jó ideig ellehettünk volna, ha csak a testi igényeinket venném figyelembe. De tudtam, hogy másnap megint csak kocsiba szállunk! 

Éjjel arra riadtunk, hogy nagy ricsajjal felborult a ház előtt a kuka. Az ablakból láttuk, hogy két kutya - az egyik talán egy németjuhász keverék, a másik valami turmix - éppen a szarvasbőrös zacskót cibálta szanaszét. Maugli már az ajtónál volt, várta, hogy kinyissam, indult menteni, ami menthető, de ekkor egy járőrkocsi megállt a ház előtt. Elzavarták a kutyákat, majd rövid töprengés után a széttépett csomagolást a bőrrel együtt egy fekete hullazsákba tették, az egészet berakták a csomagtartóba, majd elhajtottak. 

Sajnos ahhoz messze voltak, hogy gondolataikat megfigyelhessük. 

Nem örültem az eseményeknek, de különösebben nem izgultam. Végül is szarvasbőgés idején van a szezon, bármelyik vadász jogszerűen vihetett haza szarvashúst! 

Másnapra volt még egy teendőnk. Mauglit el kellett vinnem orvoshoz. Kellet a veszettségi oltásról egy igazolás, nem engedhettük meg magunknak, hogy bármilyen ellenőrzésen fennakadjunk. Jó orvost kellett keresnem, mert Maugli megígérte, hogy ha fáj, megharap...

A szomszédok természetesen tudtak Maugliról, miután nem lehetett eltitkolni. Bemutattam nekik a kutyát, ahogy a Kati-eset után hozzám került. Elmondtam nekik, hogy egy idős vidéki rokonom gyakorlatilag már végleg kórházba került, így kutyáját nekem kellett magamhoz vennem. Előre elnézést kértem, hogy vidéki házőrzőről lévén szó, a nagyvárosi élet szokatlan lesz neki, ne csodálkozzanak, ha furcsán viselkedik. Nagy fantáziáról tettem tanúbizonyságot, amikor Maci-nevet mondtam Maugli bemutatásakor... Eredeti nevét konspirációs okokból nem használtam a szomszédok előtt. 

Nos, a szomszédok ajánlottak állatorvost. Odafelé a kocsiban Mauglival arról beszéltünk, hogy amikor az orvos megszúrja, csak egy picit lepődjön meg, tulajdonképpen ne nagyon vegye észre, mi is történt vele. Ja, és viselkedjen nagyon megilletődötten! 

Az orvos végtelenül kedves fiatalember volt, aki szerette az állatokat. Maugli láttán elismerően füttyentett, félelem nélkül vakargatta meg a kutya füle tövét, és én éreztem, hogy ez az ember elnyerte Maugli bizalmát is. 

Elmondtam az orvosnak, hogy Maugli - illetve Maci - rendelkezhet azokkal az oltásokkal, melyekkel faluhelyen egy házőrzőt mindenképpen beoltanak, de törzskönyve, vagy ilyesmi valószínűleg nincs. Ő kiállított neki egy könyvecskét, beírta a nevet, az én címemet, születési időnek pedig két és fél évvel korábbi dátumot jelölt meg. Az oltásokat olyan profin adta be, hogy Maugli meg sem érezte a szúrásokat! Még előtte megvizsgálta a kutyát, kérdezte, hogy mit adok neki enni, mert szemlátomást semmiféle hiányban nem szenved. A száraztáp neve hallatán - tele van a hirdetésével minden, én is innen emlékeztem rá! - helyeslően bólintott. A vizsgálatra nem számolt semmit, csak az oltások árát kérte el. Eltette a pénzt, kért még Mauglitól egy pacsit, és melegen elbúcsúztunk.  

Maugli percekig nem jelezte, hogy kommunikálni akar. 

- Ha minden ember ilyen lenne, tudod, ki járna ki veled az erdőbe! - mondta később, amikor lakásunk elé kanyarodva kiszálltunk a kocsiból.

 

 

Tizenkilencedik fejezet - Dzsekicsen 

A járőrök jelentése a megtalált szarvasbőrről hamar Dzsekicsen asztalára került, igaz, elég szűkszavú volt. A megtalálás idejét, helyét, és a körülményeket tartalmazta csupán, illetve azt, hogy feltehetőleg valamilyen rőtvad bőrét találhatták meg. 

Dzsekicsen megkereste telefonon a gépkocsizó járőrt, aki szerencsére éppen a jelentését írta a Kapitányságon. Megkérdezte, hogy mi lett a sorsa a bőrnek? A zászlós elmondta, hogy a jelentésben azért nem írt erről, mert számára egyértelmű volt, hogy a bőrt kidobhatja a konténerbe. Amikor főnöke, a váltásparancsnok rákérdezett a bőr sorsára, felhívta a figyelmét, hogy a bőr veszélyes hulladéknak számíthat! Így a zászlós már a jelentés leadása után kiszedte a nejlonnal betekert csomagot a konténerből, és elvitte a kerületben működő vágóhídra. Ott, tekintettel a régi és gyümölcsöző együttműködésre - néha soron kívül kiszaladtak intézkedni, ha húslopáson érték valamelyik munkást, és nehéz volt ott tartani - átvették a bőrt, hogy az ottani hulladékokkal együtt szállítsák el megsemmisítésre. 

Dzsekicsen elkérte a diszpécser telefonszámát, és megnyugodva hallgatta, hogy azóta nem volt még hulladékszállítás a vágóhídról. Nyugalma rögtön tovalibbent, amikor megmutatták neki azt a kupacot, amiben megkeresheti az őt érdeklő bőrt!  

Soha nem fogja elfelejteni azt a másfél órát, amíg vagy két köbméter bűzös hulladék között meglelte, amit keresett!  

Már leadta a bőrt a szakértőnek, már haza is ért, már le is zuhanyozott, de még mindég szennyezettnek, még mindég büdösnek érezte magát. Este megfogadta az orvosszakértő tanácsát, és megivott lefekvés előtt vagy fél üveg vodkát. 

- Tudhat valamit ez a doki... - dünnyögte a harmadik feles után - Már tényleg nem is olyan büdös... 

Amikor reggel a szakértő telefonált, a szavak csak egyenként jutottak el a fiú tudatához. - Ez a bőr egy ivarzó szarvasbika jobb hátsó combjáról való! - mondta Dzsekicsennek. - Igazad volt! 

Dzsekicsen felkereste annak a körzetnek a megbízottját, ahol a bőrre ráakadtak. A tiszthelyettes vagy tíz éve töltötte be posztját ugyanott, szinte mindenkit ismert, legalábbis a régi lakókat.  

Elmondta Dzsekicsennek, hogy a környéken tudomása szerint két vadász lakik, az egyik most is külföldön van, a másik pedig kórházban, már hetek óta 

Megbeszélték, hogy megpróbál adatot gyűjteni arról, hogy van-e valakinek olyan rokona vagy ismerőse, aki esetleg vadhússal kedveskedhetett neki? A KMB-s azt is megígérte Dzsekicsennek, hogy az Igazgatásrendészeti Osztályon összeírja azokat, akik rendelkeznek fegyvertartási engedéllyel a körzetében. Ettől ugyan nem vártak túl sokat, de nem mondhattak le még a legkisebb lehetőségről sem! 

Dzsekicsen egyébként is úgy gondolta, hogy a szarvast az áldozattá vált vadászok terítették le, a tetteseknek viszont lehet, hogy nincs is fegyverük. Illetve, most már van... Két darab golyós puska, és vagy kétzsebnyi lőszer...  

 

Huszadik fejezet - A Macska 

Elkezdtük szisztematikusan felderíteni a közeli erdőket. Rájöttünk, hogy a vadásztársaságok már megtöltötték a vadetetők egy részét, hogy a vadállomány kellően felerősödve várja a telet. Ezeken a helyeken nem szoktak vadászni, pontosan azért, hogy félelem nélkül járjanak oda a vadak. 

Nos, mi sem akartuk, hogy féljenek, és nem is lett volna célszerű itt vadásznunk, hiszen magunkra vontuk volna a vadászok figyelmét. Arra viszont kiválóan alkalmas volt az ilyen hely, hogy kiválasszuk leendő zsákmányunkat! Kinéztük azt az állatot, aminek elejtése a legnagyobb izgalmakkal kecsegtetett, aztán én megpróbáltam megjegyezni az illatát. Mauglinak ez nem okozott gondot, de én még csak most próbáltam készséggé fejleszteni a szagok utáni nyomolvasást. 

Az első napokban csak néhány percig voltam képes emlékezni egy illatra, de ez az idő egyre nőtt. Néhány hét alatt elértük, hogy egy ember, vagy egy állat szagára ugyanúgy emlékezzem, mint a hangjára, vagy arcának vonásaira. 

Az etetők környékén tehát kinéztük a vadat, aztán másnap a szél alatti oldalról mentünk az erdőbe, és versenyeztünk, ki ismeri fel először. A várakozással ellentétben volt, hogy én nyertem! Igaz, csak akkor, ha a talaj mentén valamiért nem volt értékelhető a szag. Igazság szerint gyengébb szimatomat sokkal jobb látásom kompenzálta valamennyire, és kombinálni is jobban tudtam. A nyom követésében viszont Maugli behozhatatlan előnnyel rendelkezett azzal, hogy én képtelen voltam órákon át négykézláb rohanni az erdőben! 

Egyébként ez csak játék volt, és ahogy megtaláltuk a vadat, már véget is ért. Az állat elejtése már összehangolt műveletet igényelt. 

Újabban már nem követtük hagyományainkat, mely szerint én zavartam rá hangos csörtetéssel a vadat a csendben mozgó Mauglira. Egyre többször cseréltük fel a szerepeket. Képes voltam olyan csendesen és észrevétlenül közlekedni, hogy a Mauglitól menekülő állatok gyanútlanul a kezeim közé szaladtak. Testi erőm és rugalmasságom már a legnagyobb erdei vadak leküzdésére is alkalmassá tettek! Igaz, a stílusom némileg különbözött Maugliétól, hiszen nélkülöztem hatalmas agyarait, viszont ütéseimmel, rúgásaimmal komoly belső sérüléseket, szorítással, csavarásokkal pedig akár töréseket is képes voltam okozni. 

A legnagyobb élményt számomra a vaddisznók elejtése jelentette! 

Egy nyolcvankilós kan már hatalmasnak számít, ellentétben házi rokonával. Annál jóval keskenyebb és magasabb, csupa izom. Nyaka vastag és erős, kitörni lehetetlen! Szőre sűrű, és alatta a bőre vastag, mint  a páncél. 

 Ha már támad, félelmet nem ismer. A vaddisznó az átlagos tömegű, és képességű emberrel szemben feltétlenül előnyben van, hiszen súlya megegyezik az emberével, de rettentően izmos, súlypontja mélyen van, stabilan áll erős lábain, és akkor még nem beszéltünk félelmetes agyarairól! 

A kanokkal szemben az a módszer vált be, hogy vastag fa előtt állva csikarom ki a félelmetes rohamot, az utolsó pillanatban félrelépve kis lökéssel, tolással nekivezetem a fának. Ilyenkor annyira megzavarodik, hogy néhány testre mért sarokrúgással súlyos belső sérüléseket tudok okozni. A kant ugyanis magával ragadja féktelen dühe, és ha félreugrással, vagy szemből átugorva hirtelen eltűnök előle, elveszíti a fonalat, megzavarodik. Ehhez jön egy fa kemény kérge, és a kezdeményezés már át is kerül az én oldalamra. 

Ha kocáról van szó, különösen, ha malacai is vannak, már más a helyzet. A koca ravasz, nem lehet kis trükkökkel "megvezetni”! Képes a fa körül kergetni az embert, és addig támad, míg malacait nem érzi biztonságban! 

Kocára nem is megyek szívesen egymagam. Maugli legalább annyit kell, hogy segítsen, hogy folyamatos bele-belemarásaival, csaholásával megossza a disznó figyelmét, hogy be tudjam vinni nagy erejű rúgásaimat, tenyérütéseimet a bordákra, a lágyékra. 

Egy koca egyébként Mauglinak is nagy falat segítség nélkül!

Az egyik alkalommal kinéztünk egy kis kanit, amelyik nem annyira méreteivel - ötven kiló, ha lehetett - hanem fürgeségével, agresszivitásával hívta fel magára a figyelmet. Nálánál jóval nagyobb testű, és tekintélyesebb agyarú társait zavarta arrébb az etetőtől, ha éppen úgy hozta a kedve. 

Mélyeket szippantottam a felőle fújó szélből, és tudtam, hogy szagát már nem felejtem el. Maugli - szinte csak úgy mellesleg - odaszippantott, majd nagyképűen közölte - Mehetünk! 

Másnap már hajnalban leálltunk a kocsival, és belevetettük magunkat az erdőbe. Elváltunk, Maugli elindult egy sűrűbb rész felé - könnyű neki, a lehajló ágak alatt könnyen és gyorsan haladt -, nekem kerülnöm kellett.  

Vagy tíz perce keresgéltem már, amikor egy mederből kikapaszkodván megcsapta orromat a kani szaga.  Eddig valószínűleg magasságom miatt nem éreztem, de itt kézzel-lábbal kapaszkodva jöttem fel, így orrom a talaj magasságába került. 

Körbegondoltam, de sem a kani, sem Maugli nem volt gondolat-közelben. Felegyenesedtem, majd elindultam a szél felé, és nagy örömömre egyre erősödött a szag. Amit először csak a talaj közelében éreztem, már felegyenesedve is követhetővé vált.  

Kis kitérőket tettem mindkét oldalra, hátha megérzem, vagy meglátom a csapását is, de nem találtam ilyen nyomot. Vagy máshonnan érkezett arra a helyre, ahol van, vagy most is felém közeledik! 

Egyszer csak megéreztem. Egy cseppnyi tisztáson váltott át, és közben a még hajnalvizes aljnövényzetből nagy élvezettel csámcsogta fel a csigákat. Mint egy ínyenc, néhány gombát is falt melléjük. 

Gondoltam Mauglit, de nem volt sehol. - Sebaj - vigasztaltam magam -, ekkora disznóval egyedül is elbírok!  

Úgy helyezkedtem, hogy a fa mögöttem egy méterre, kicsit balra legyen, majd odalöktem a kan agybarázdái közé:  - Gyere!

A kan megdermedt, egy pillanatra abbahagyta a csiga ropogtatását, aztán megrázta a fejét, és falt tovább. - Gyere! Itt vagyok!  

Nem tudnám leírni azt a gondolatvihart, ami ekkor tombolni kezdett a disznó agyában. Megfordult, meglátott. Én guggoltam, ökleimmel a földre nehezedve, nem akartam túl nagynak látszani.  

Szagomat nem érezte, hiszen szél alól jöttem. Vaksi szemeivel nem sokat látott belőlem, nem látszhattam túl félelmetesnek a számára. Más esetben nem foglalkozott volna velem, de a gondolatlöket, ami ismeretlen volt neki, felingerelte. Felém fordult, fejét felemelte, szimatolgatott. Elindult lassan felém, de egyre gyorsított, gondolatai között éreztem, ahogy hergeli magát. Ezt szerettem, tudtam, hogy mire odaér hozzám, addigra agya teljesen elborul. 

Fél méterre lehetett, amikor a jól begyakorolt mozdulattal jobbra vetődtem, és ahogy vállam földet ért, páros lábbal már rúgtam is a disznó felé. Nem is rúgás ez, inkább lökés, arra jó, hogy a kant kibillentse az eredeti irányból, és teljes erejével a fának rontson. 

Most nem egészen így történt. A vizes füvön kicsúsztam, és lábaimmal éppen csak, hogy elértem támadómat. Nem tudtam irányából teljesen kibillenteni, így nem rontott a fának, csak súrolta. Jobb füle majdnem leszakadt, de komolyan nem sérült meg. Éreztem, ahogy elöntötte agyát a düh. Néhány méteren belül megállt, megfordult, és őrült sebességgel felém indult. 

Sosem voltam még ilyen közel a halálhoz. Kétségbeesetten kerestem Mauglira, de nem éreztem. Felkelni nem volt időm, csak arra, hogy hanyatt fekve lábaimmal a kan felé forduljak. 

Térdeimet felhúztam, és hagytam a disznót fölém futni, majd mellső lábai közé tartottam felfelé feszített talpaimat. Vállaimon hátragördülve, a kant feltoltam majdnem egy méter magasra. A levegőben a disznó is kibillent egyensúlyából, és farral érkezett a földre, tökéletesen kiszolgáltatva a szélvészként rárontó Mauglinak. 

Volt már nyugodtabb vadászatunk. 

 

            Huszonegyedik fejezet - Dzsekicsen 

Apó bevitt egy aktát Dzsekicsenhez, hogy megbeszéljenek valamit. Amíg várta, hogy a fiú befejezze a beszélgetést, nézegette a parafa-táblára kitett képeket, emlékeztetőket, okleveleket. Megcsodálta azt is, amit Dzsekicsen egy karate-versenyen nyert, katában, vagyis formagyakorlatban. Amióta rendőr lett, ez volt az első verseny, amin elindult. 

Apó már túl is lépett azon a fantomképen, ami a kutyás gyilkosról készült, amikor észrevette, hogy ez nem az a kép, amit ő is ismer. 

- Ez az új robotkép? Ezt nem is láttam még! - mondta a telefont éppen letevő Dzsekicsennek 

- Igen, ezt csináltattuk meg a karatésok segítségével!

- Tudod, kire hasonlít? - kérdezte nevetve Apó. - A Macskára! Tudod, arra a különleges ügynökfélére, aki - igaz, mostanában egyre ritkábban - a bonyolult ügyekben segíteni szokott

- Igen... Tudom, ki az! Egyszer egy bulinál nálunk is segített, bár én személyesen nem is találkoztam vele. Utána még megköszönni se tudtam, mert lelőttek, és jó darabig kómában voltam!

- Az  jutott most eszembe - mondta elgondolkodva Apó -, hogy mi lenne, ha most is segítséget kérnénk tőle... Tudod, mit teszünk? Te összeszeded az összes aktát, odaadjuk Macskának, olvassa át, lehet, hogy lesz valami ötlete! 

Dzsekicsen ennek nem örült túlságosan, úgy érezte, hogy megmérettetett és kevésnek találtatott... Közben tudta, hogy főnökének igaza van! Hónapok teltek el anélkül, hogy egy lépéssel is közelebb kerültek volna a tetteshez. Egy csomó dolgot tudott már a gyilkosról, fizikumáról, vonásairól, szokásairól - de hogy ki lehet, és mi lesz a következő lépése, azt nem. 

Hozzálátott tehát a keletkezett iratok rendszerezéséhez, lemásolásához. Közben meg is barátkozott a feladattal, mert segített a dolgok összeillesztésében. Ideje is volt rá, mert újabban nem érkezett értékelhető jelentés. Tulajdonképpen egész váratlanul érte, amikor egy telefonban valami különleges dologra hívták fel a figyelmét.

Egy vidéki nyomozó számolt be arról, hogy illetékességi területükön egy erdőben újabban a szokásostól eltérő elhullás tapasztalható a vaddisznók között! 

Dzsekicsen rögtön a faluba sietett, ahol az erdész, az állatorvos, és az őt felhívó kolléga fogadta. Szinte egymás szavába vágva mesélték el, hogy az erdőben egyre gyakrabban találtak rókák által kikezdett vaddisznótetemeket, ami egyébként nem lenne szokatlan, hiszen végső soron pontosan annyi vaddisznó pusztul el, mint amennyi születik. A rókák pedig egyszerűen betöltik az ökológiai egyensúly fenntartásában fontos szerepüket... A furcsa az volt, hogy ezek a vaddisznók nem betegségben, vagy öregkori elgyengülésben pusztultak el! Sőt, erejük teljében levő, kifejlett példányok voltak! 

Elgondolkodtató, hogy nincs a magyar erdőkben olyan ragadozó, amelyik egy kifejlett vadkant képes lenne saját épségének kockáztatása nélkül elejteni! Nagytestű kóbor kutyák összehangolt támadással talán meg tudnák tenni, de semmi nem indokolja, hogy ne a malacokat, vagy a beteg állatokat ölnék le, hanem a veszélyesebb példányokat. 

Az erdész elmondta, hogy amikor a tendenciát felfedezte, szólt állat-orvos barátjának, aki felboncolta a tetemeket. Kiderült, hogy az álla-tok mindegyike komoly fejsérülést szenvedett, és pusztulásukat vagy ez, vagy tompa tárgyak behatását követő belső sérülések okozták. A rókák vagy a kóbor kutyák csak ezután kezdték meg a dögöket.  

Ezután együtt kimentek a megtalálási helyszínekre, és újraértékelték a nyomokat. Kiderült, hogy a disznók tetemétől nem messze majdnem minden esetben megtaláltak egy-egy arasznyi vastag fát, melyeken a kérgen sérülést, vér- és szőrszennyeződést találtak, a földtől mintegy fél méter magasságban!  

Ezek a disznók teljes erővel nekirohantak fejjel a fának! 

Az orvos felboncolta az állatok agyát is. Az "öngyilkos” cetek jutottak eszébe. Arra gondolt, hogy lehetnek olyan paraziták, melyek az agy roncsolásával fejthetnek ki ilyen hatást. Nem talált semmit. 

Dzsekicsen viszont az egyik helyen, amit megmutattak neki, felfedezte egy nagy kutyának a nyomait, meg egy sportcipőét. Nem olyan bakancsét, mint amilyet az erdőt járó erdész, vagy az állatorvos viselt... 

A doktor hazaugrott Nivájával, és hozott gipszet. Szerencsére mind a kétféle nyomból találtak olyanokat, melyek sértetlenek voltak, így ki lehetett azokat önteni. 

Amíg a gipsz megkötött, az állatorvos is megvizsgálta a kutya nyomait. Megállapította, hogy egy kifejlett, legalább hatvankilós ebről van szó, amelyik ráadásul kitűnő formában van. ...Hogy az emésztésével sincsen semmi baj, és száraz kutyatápot még hírből sem ismeri... De ezt már akkor mondta, amikor levette kezéről a gumikesztyűt, hiszen már végzett a közelben talált jól megtermett kutyaürülék széttrancsírozásával. 

- Ez a kutya húst eszik hússal! És ha jól látom, nyersen - mondta. - Csontot, porcogót csak élvezetből, szőr csak annyi kerül bele, amennyi véletlenül rátapad a húsra. Mint egy vadaktól dúskáló területen élő ragadozónak, olyan a széklete!

Dzsekicsen új szerzeményeivel elindult hazafelé, és azon gondolkodott, hogy amit megtudott, közelebb vitte-e a tetteshez? Igen. Talán annyival, hogy ismét egy új tulajdonságát ismerte meg.  

Hogy könyörtelen, eddig is tudta. Hogy ravasz, sejtette. Hogy jó harcos, és ebből a szempontból "minden hangszeren játszik”, már kiderült ezt megelőzően is.  

Mit tudott meg? Hogy emberfeletti testi erővel rendelkezik, és ha egyszer eljön a nap, amikor el kell fogni - hát az nem lesz egyszerű... 

 

 

Huszonkettedik fejezet - Dzsekicsen 

Dzsekicsen beszámolt Apónak az újdonságokról. Főnöke egyetértett a fiú következtetéseivel, majd megbeszélték, hogy a logikailag csoportosított iratok másolatával Dzsekicsen felkeresi a Macskát.  

Apó az utóbbi napokban néhányszor már próbálta hívni a bűnüldözés eme különleges szereplőjét, de a megadott telefonszám hívásakor a géphang bemondta: "- A hívott telefon az előfizető kívánságára átmenetileg nem kapcsolható!” - a mobilt pedig vagy nem vették fel, vagy a készülék ki volt kapcsolva. Valóban nem maradt más megoldás, mint a személyes megkeresés. 

Dzsekicsen a Segédhivatalban megszerezte a Macska címét. Az utcanév nagyon ismerősnek tűnt, de hát sok száz utca neve csenghet ismerősen egy embernek... 

Amikor bekanyarodott a kocsival, és közeledett a megadott házszám felé, már tudta, hogy pontosan itt találták meg a kóbor kutyák a szarvasbika bőrét! 

Csengetett Macska ajtajánál, de senki nem nyitott ajtót. Nehezen adta fel, nyomta, csak nyomta a csengőt. Remélte, hogy Macska - miután itt lakik, és biztosan ismeri a lakókat - tud segíteni abban, hogy ki rakhatta ki a bőrt a kukába. 

- Ha itthon lenne, már kinyitotta volna! Nézze meg, hogy a ház előtt áll-e a kocsija? - a lánccal beakasztott ajtó résén a szomszéd kedveskedett a felvilágosítással. Mondta, milyen gyártmányú a kocsi. - Ha nincs itt, akkor biztosan elment kirándulni a kutyájával! 

Dzsekicsen megdermedt. Kutyájával? - Milyen kutyája van? - Akkora, mint egy medve! - mondta a szomszéd. - Úgy is hívják, hogy Maci! Valami vidéki rokonánál volt házőrző, és az meghalt, vagy mi, ezért vette magához. Eleinte féltünk is tőle, mert olyan félelmetes, de már megszoktuk. Nagyon jól nevelt kutya, nem ugat, nem piszkít a ház elé. Igaz, hogy a gazdája foglalkozik is vele eleget! Naponta sétálnak, van úgy, hogy futni mennek, néha még éjszaka is! 

Dzsekicsen egész úton visszafelé azon töprengett, hogy milyen furcsa fintora lenne az életnek, ha Macska lenne a gyilkos! 

Igazság szerint egy rakás dolog szól ellene... Egy: - a háza előtt találták meg a szarvasbika bőrét. Kettő: - félnapokra tűnik el otthonról, a - három: - nagytermetű, a szomszéd által nagyon fegyelmezettnek értékelt kutyájával, és négy: - Apó szerint arca nagyon hasonlít a fantomképre... 

Macskáról még az is köztudott, hogy különleges képességei vannak, egyesek szerint emberfelettiek. Néha olyan ügyekben is ért el eredményt, amelyekben szinte semmi nyom nem állt rendelkezésre! Ha felderített egy ügyet, a kész tényeket nyújtotta át, de nem fűzött semmiféle magyarázatot semmihez! A tettesek személyét, az eltulajdonított, vagy csempészett tárgyakat, esetleg kábítószert vagy fegyvert átadta, vagy megtalálási helyét megjelölte, de a bizonyítást, vagy az akció lebonyolítását már az eljáró hatóságokra hagyta. 

A cselekmények bizonyítása számos esetben hosszabb ideig tartott, mint az egész felderítés! Számtalanszor szinte képtelenség volt megtudni, hogy Macska honnan, vagy miként jutott a fontos adatok birtokába! 

Néha az volt a vele együtt dolgozó emberek érzése, hogy Macska a jövőbe lát, és egyébként sem maradhat előtte titokban semmi... 

Visszatérve Dzsekicsen beszámolt Apónak erről, hogy Macskát nem találta otthon, de egy idézés hátuljára felírta neki, hogy Apó kéri, hívja fel, ha hazamegy. 

A Macskával kapcsolatos gyanújáról nem szólt. Macskát hírneve, múltja - hatékony és önzetlen közreműködése bármilyen megkeresésre -, és nagyon jó kapcsolatai ennél megalapozottabb vádakkal szemben is megvédték volna. 

Egyébként is, az egész olyan hihetetlen lenne! Talán csak a véletlenek összjátéka... Dzsekicsen megpróbálta a gyanút elhessegetni gondolatai közül.      Nem túl nagy sikerrel. 

 

Huszonharmadik fejezet - A Macska 

Egyik éjjel otthon aludtunk Mauglival, mert úgy belaktunk, hogy semmi kedvünk nem maradt a csavargáshoz. Máskor hasonló esetben elnyúlunk rongyainkon, és rövid, egy-kétórás szakaszokban alszunk egy nagyot.  

Nekem valamiért nem ment az alvás. Forgolódtam, kerestem a helyem, felkeltem inni vagy vizelni, visszafeküdtem, kezdődött az egész elölről. 

Egyszer csak meghallottam az ablak alatt a nyervogást. Felvettem a melegítőt, gondoltam Mauglinak, hogy maradjon csak és aludjon, majd kimentem. 

Odakint három macskát éreztem, egy nőstényt, és két igen feszült kandúrt. Aztán meg is láttam mindhármat, a kislány egy lépcső legfelső fokán ült, tüntetőleg mosakodott, és rettentően élvezettel figyelte - persze csak a szeme sarkából - az egymástól fél méterre,  szinte szoborrá meredő kandúrokat.  

A két fiú csak egymásra figyelt, engem észre se vettek, illetve, nem vettek rólam tudomást. Teljesen mozdulatlanul vigyázták egymást, csak a farkuk hegye rándult meg időnként.  

...Mindkettő agyában csak az járt, hogy a másikat elűzze, vagy megsebesítse, vagy megölje, hogy csak maga maradjon, hogy utána csak az övé legyen a lépcsőn az a gyönyörűség... 

Két gyors mozdulat volt. Az egyiket a jobb kezemmel, egy kanalazó rántással a falhoz csaptam, a másikat pedig egyszerűen agyonzúztam. 

A nőstény felriadt, egy rövidet nyikkantott, majd eliszkolt. 

Már megnyugodva néztem a két véres szőrcsomóra. 

Nem voltam éhes. Mind a kettőt kidobtam a kukába. 

 

Huszonnegyedik fejezet - A Macska 

Egyik alkalommal délután mentünk haza, és a levélszekrényben egy idézést találtam. A hátuljára egy Túri nevű hadnagy azt írta, hogy keresett, de nem voltam otthon, és Apó kéri, hogy hívjam vissza. 

Apót már ismertem, segítettem neki néhányszor, és elég jó viszony alakult ki közöttünk. Egy nagyon korrekt, nagyon értelmes embert ismertem meg benne. Ez mondjuk a mai helyzetemben nem biztos, hogy a pozitív oldalt erősíti...  

Felhívtam. Igaz, már csak kora este, mert előbb aludtunk egy verset Mauglival. Jól sejtettem, Apó még bent volt. 

- Megkaptam az idézést. Mit követtem el? - Miért, melyik rész volt aláhúzva? A gyanúsítottként, vagy a tanúként?  - megismerte a hangomat. - Hát, igazság szerint a hátulja van telefirkálva, mint a versenybiciklistának... - Merre jártál - kérdezte Apó -, hogy napok óta felhívni sem tudunk? - Hát, tudod, a nők... Most is ezzel a Kimbézingerrel voltam, egyszerűen nem engedett el!  

Próbáltam ugyanolyan könnyed lenni, mint régebben, pedig gyanítottam, hogy valamelyik saját ügyem kerülhetett terítékre. Így viszont saját érdekem is azt kívánta, hogy belemenjek a játékba. Kevés törvénysértőnek van megadatva, hogy rögtön a gyökereknél félrevezesse a nyomozást! 

- Képzeld el, láttam a fényképedet! - újságolta. - Már megint ezek a paparadzik... A Bézinger is panaszkodik, hogy amióta velem van, folyton fényképezik! Mindig ez a címlap, meg a címlap... - Nem! Egy körözésen láttalak! - Feljelentett Demimúr gyerektartásért? Csak elment apaságira ez a Brúszvilisz? - Nem! Szegény most biztos sajátjaként szeretgeti a Te gyerekedet... Viszont éppen tegnap láttam a fantomképet a kutyás gyilkosról. Kiköpött Te!  

Bár nevetett, éreztem, hogy valahol igazat mond. Honnan szedtek ezek ilyen jó leírást rólam? Én láttam az újságokban a körözést, kábé ötezer emberre passzolt volna, és én nem is lettem volna köztük! 

- Tudod, az emberben a lélek különös módon működik! A vágyait vetíti ki idegen emberekre! Gondold végig, szerintem az anyósodra is hasonlítok! Talán csak a bajusz a különbség...

- Igazad van, a Tied rövidebb! - nevette el magát végre őszintén Apó. Ettől azért kissé megnyugodtam, mégsem lehet olyan közvetlen a baj. 

A vége az volt, hogy még aznap este bementem.  

Mauglinak mondani se kellett, már vackolt is vissza a rongyára, nem lett volna szerencsés, ha most magammal viszem. Annyit tettem csak, hogy kinyitottam a vécé ajtaját, kifele nyílt, Maugli nehezen boldogult vele. A deszkával és a lehúzóval már könnyedén elbírt. A kamrából kitettem a lábosába egy vadmalac-combot, nem tudhatom, mikor jövök haza. A bejárati ajtót nem zártam be, belülről kilinccsel nyílt, kívül viszont csak gomb volt. Ha ki akar menni, ki tud, legfeljebb utána benyomja az ajtót. 

- Ha telefonon keresnek, ne vedd fel! - böktem még oda Mauglinak, mire azonnal tromfolt: - Fizetted volna be a számlát, akkor legalább csörögne! Most, csak ha leverem... 

A kapuőr megbökte ujjával sapkája szélét, szinte köszönés helyett már mondta is:  - Fent van a helyén. Már várja magát! - Egy darabig kotorászott a belépőszámos dobozban, maga sem tudta, hogy adjon-e, vagy sem, de aztán csak intett, hogy menjek. 

Beléptem Apó szobájába, aki nagy örömmel rázott velem kezet, aztán egy fiatalembert mutatott be.  

- Ő itt Túri Attila, vezényelt nyomozó, aki ezt az ügyet összefogja. Ő járt nálad is! - Kezet fogtam a fiatal, jókötésű hadnaggyal, akin észrevettem, hogy zavarja sötét szemüvegem. Mégsem ő kérdezett rá a szemüvegre, hanem Apó. 

- Semmi komoly, csak egy kis kötőhártya-gyulladás... Tudod, aki annyi mocskos dolgot lát, mint én, annak könnyel elfertőződik a szeme! Na, most már mutassátok, mitek van, aztán haladjunk! - Már nagyon kíváncsi voltam, mennyit tudnak. Igazság szerint még örültem is az új feladatnak... 

 

Huszonötödik fejezet - Dzsekicsen 

Macska este betelefonált Apónak, aztán be is jött hozzá. Dzsekicsen számára érdekes volt szemtől szembe látni egy élő legendát!  

A fiúnak furcsa volt, hogy sötét szemüveg volt rajta, a kötőhártya-gyulladásos magyarázatot hitte is, meg nem is. Úgy gondolta, hogy a Macska inkább titokzatosabb külsőt szeretett volna kölcsönözni magának. Dzsekicsen úgy vélte, hogy a férfi így is éppen elég titokzatos. 

A délelőtti gondolatok eszébe se jutottak. A Macska olyan hihetetlen nyugalmat, olyan magabiztosságot sugárzott magából, hogy uralta a beszélgetés egész folyamatát. Beszélgetőpartnereinek koncentrálniuk kellett ahhoz, hogy ne keltsék az alárendeltség látszatát, így egyszerűen nem maradt szabad kapacitás az egyéb gondolatokra. 

Dzsekicsen átadta az összes keletkezett irat másolatát Macskának, azzal, hogy éjszaka átszalad rajtuk, és másnap személyesen átbeszélik a kérdéses részeket. 

- Várunk még valahonnan valamit? - kérdezte Macska. - Annak a körzeti megbízottnak a jelentését, ahol Te is laksz! Látod, itt van a jelentés egy megtalált szarvasbőr-darabról, amit egy kukába hajított ki valaki, és annak a szarvasnak a combjáról való, amit a kettősgyilkosságnál találtunk! - És mit keres a KMB-s? - kérdezte a Macska. - Hogy kinek van fegyvertartási engedélye a közelben! 

Macska kifejtette a véleményét arról, hogy ez nem igazán viszi közelebb a megoldáshoz a nyomozást, és ezzel tulajdonképpen Dzsekicsen is egyetértett. 

A Macska elment, a fiú pedig egyedül maradt a szobájában.  

Egyedül maradt, és úgy érezte, hogy agya megszabadult egy béklyótól. Egyedül maradt, a hirtelen elemi erővel elősorjázó kérdésekkel. Egyedül maradt, és nem tudta ezeket a kérdéseket feltenni senkinek... Annak se, aki - úgy vélte - a kérdések nagy részére talán már most is tudja a választ! 

 

Huszonhatodik fejezet - A Macska 

Hazavittem az aktákat.  

Amikor a ház elé értem, Maugli csatlakozott hozzám, csavarogni volt. ...Igen, meg kellene oldani, hogy egyedül haza tudjon menni, ha akar, bár ennek túl nagy jelentősége nincs. Nem tudok olyan élethelyzetet elképzelni, amikor Maugli nagyobb biztonságban lenne otthon, mint kint, így pusztán kényelmi szempontok miatt merült fel a kérdés. 

Otthon Maugli leheveredett, aztán velem gondolta, amit én az íróasztalnál olvastam. 

A Túri nevű fiatalember megdöbbentően sokat összerakott a nyomokból! Ezek egy részét figyelmetlenségből hagytuk hátra, másokat szándékosan kreáltuk, félrevezető szándékkal - mint kiderült, hiába. Ez a fiú gyakorlatilag mindent tudott rólunk, csak azt a különleges adottságot nem, ami viszont logikailag nem nagyon következtethető ki!  

Végiggondoltuk a lehetőségeket. Nem voltunk kétségbeesve, de el kellett dönteni, milyen utat válasszunk? 

Vállalhatjuk a bújócskázást, vagyis óvatosabban tesszük ugyanazt, mint eddig, de ezzel Macska nimbuszát is feléljük, hiszen nem lennének meg az elkövetők. A másik megoldás az lehet, hogy produkálunk egy tettest, és utána máshova tesszük át "áldásos” tevékenységünket! Úgyis szerepelt terveink között, hogy külföldre megyünk, hát ennek eljöhetett az ideje. 

Maugli rámbízta a döntést, én pedig a második megoldást fogadtam el. Hozzá kellett fogni a megvalósításhoz! 

Felhívtam a fiatal nyomozót, találkozót beszéltem meg vele. 

Mauglit megint otthon hagytam, mondtam neki, hogy aludja ki magát előre! Nem tudhatjuk, mennyire lesznek zsúfoltak következő napjaink! 

A hadnagy már a presszó teraszán ült egy asztalnál, poharában üdítő. A nap erősen sütött, a vénasszonyok nyara - vagy ahogy mostanában mondják, az indián nyár - összeszedte minden maradék erejét. Most legalább nem kellett magyarázkodnom szemüvegem miatt, hiszen mások is elővették. 

Kértem magamnak egy konyakot - én nem voltam szolgálatban! - és amíg kihozták, semleges dolgokról beszélgettünk. 

A fiatalember gondolatai között turkálgattam egy kicsit, és őszintén megdöbbentem. Ez az ember gyanúsít engem! Nagyon felszínes ez a gyanú, éppen csak ébredezik, de akkor is gyanú! 

Gyorsan kell cselekednem, hogy mihamarabb elvegyék ettől a gyerektől az ügyet, különben baj lehet. 

Végigfutottunk az aktacsomón, tisztáztunk néhány részletet, majd intettem a pincérnek, hogy fizetek. A hadnagy fogyasztását is én fizettem, amit ő elég kelletlenül fogadott. Az első találkozásunkkor éreztem, hogy tisztelettel, majdnem áhítattal tekintett rám, nos, hát ennek mostanra nyoma sem maradt. Már indultam volna, amikor kibökte a kérdést, ami már percek óta foglalkoztatta: 

- Tényleg olyan szép kutyád van? Amikor kerestelek, a szomszéd mesélte, hogy akkora, mint egy medve...

- A mosómedve is medve! - vettem viccesre a dolgot, szerettem volna kiűzni a gyanút Túri hadnagy fejéből. - Ha végeztünk ezzel az üggyel, szívesen meg is mutatom, de most egy vidéki unokatestvéremnél van. Amíg veletek dolgozom, képtelen vagyok a megszokott időbeosztásban élni, unokaöcsém pedig szívesen vállalta. 

Gyorsan elbúcsúztam, mert éreztem, hogy a fiatalember fejében formálódnak a további kérdések, és én nem akartam magyarázkodni. Szerencsére tekintélyem elvette a bátorságát attól, hogy akaratom ellenére feltartson. Siettem haza. Sok dolgunk volt!

Cselekednünk kellett. Mauglit pórázra kaptam, elmentünk egy kutyafuttatóhoz. Szombat lévén, bíztam benne, hogy sokan lesznek ott. 

Egész úton odafelé magyaráztam neki a használatos vezényszavakat, és, hogy azokra mit tegyen. Megbeszéltük, hogy jókedvűen hajtsa végre az utasításokat, de néha rosszalkodjon, és hogy csóválja a farkát veszettül! Abban is megállapodtunk, hogy általában is barátkozni fog a kutyákkal, de ha akkorával találkozik, mint ő, hát azzal különösen! Ha meg olyannal találkozik, amelyiknek a gazdája hasonló termetű, mint én, hát azzal essen szerelembe, ha fiú, ha lány! 

Megérkeztünk, és a helyzet jobb volt, mint amire számítottam. Féltem, hogy tele lesz a futtató idősebb de tehetősebb gazdákkal és kutyabőrös ebeikkel, de ehelyett aránylag fiatalok uralták a terepet, akik kutyájuk méreteivel, ügyességével próbáltak imponálni a többieknek. 

Mi tartottuk magunkat eredeti tervünkhöz, és mintegy félóra múlva megérkezett az a pár, amelyik minden szempontból megfelelt igényeinknek. A férfi erősebb testalkatú volt, mint én, de magassága, hajszíne, szeme megfelelt a körözésben található személyleírásnak. Az arca már nem hasonlított annyira a robotképre, de ha minden a terv szerint megy, akkor ennek nincs is olyan nagy jelentősége... 

Maugli meghódította a kutyát. Miután minden gondolatát ismerte, könnyen el tudta nyerni bizalmát, a barátságát. Addig én a gazdit vettem kezelésbe. Kitárgyaltuk, hogy melyik tápszer vált be és melyik nem, hogy lehet kijönni a kutyátlan szomszédokkal, mennyibe kerülnek az oltások, a gyógyszerek, hol van megbízható és jó állatorvos, - és itt szerencsém volt. Ugyanahhoz a dokihoz jártak, ahol mi voltunk Mauglival. 

Ez nagyon hálás téma volt, mert neki is nagyon szimpatikus volt az állatorvos. Egy óra múlva az volt az érzése, mintha évek óta ismertük volna egymást. Alkonyodott, mire elbúcsúztunk. 

Természetesen elfogadta meghívásomat másnapra, a mi kiserdőnkbe. 

Abba, ahol annakidején az új, a teljes élet kezdődött számomra.

Vasárnap reggel a megadott helyen vártak ránk. A két kutya nagy ovációval üdvözölte egymást, mi pedig kezet ráztunk, aztán beszálltunk a kocsiba, és mentünk tovább.  

Nem álltam meg az erdő szélén, hanem egy gazdasági úton beljebb mentem, nem akartam, hogy a kocsit később felismerjék. 

Egy nagyon hangulatos kis réten megálltunk, kiszálltunk. A másik kutya feltartott orral szimatolgatott, ismerkedett az idegen hellyel, de Maugli a megbeszéltek szerint feltartott farokkal, boldogan csaholva elszaladt, persze a másik lelkendezve loholt utána. Mi lassan, ráérősen, beszélgetve sétálgattunk utánuk, illetve csak egyszerűen ugyanabba az irányba.  

A férfi mesélt. Elmondta, hogy hiányzik a vidéki élet, amit néhány hónapja elhagyott. Azon a környéken nem kapott munkát, és remélte, hogy a Nagyvárosban könnyebb dolga lesz. Számításait nem találta meg, próbaidőre vette fel egy maszek, de a férfi gyanította, hogy a próbaidő letelte után meneszteni fogják. Azt gondolta, hogy be se jelentették, mégis kénytelen volt elfogadni ezt az átmeneti lehetőséget is, hiszen a lakbért is fizetnie kell valamiből. Éppen néhány napja költözött már a harmadik albérletébe. Az elsőben nem tolerálták a kutyát, a másodikat meg - miután tartalékait felélte - fizetni nem tudta.

Azt hiszem, lámpással se találhattam volna megfelelőbb személyt céljaimnak! 

Amikor egy kivágott fa mintegy húsz centire kiálló törzse közelébe érkeztünk, melléléptem, és elgáncsoltam. Annyira megleptem, hogy képtelen volt védekezni. Egyszerűen nem tudta, hogy mi történik vele. 

Mielőtt a földre esett volna, kabátjánál fogva elkaptam, és úgy fordítottam, hogy arca a tuskó felé nézzen. Minden erőmet összeszedve, vagy fél méter magasból csaptam fejét a tönkhöz. 

Most jobban ráértem, mint máskor. Leültem mellé, és különleges csemegeként figyeltem, hogy múlnak el a gondolatok egy ember fejében... Olyan érzésem volt, mint orgazmus után, amikor az ember megnyugszik, és pulzusa, lélegzetének üteme a felfokozottról lelassul. Csak itt a lassulás nem állt meg a normál értéken! 

Előszedtem zsebemből a Nóra nevű lánynak a nyakláncát, amin egy Szűz Mária képpel ellátott, kis kinyitható medál volt, és elővettem még az erdőben lelőtt erdész óráját, valamint a vadász tárcáját. A fiatalember saját tárcájából kivettem az összes pénzt - egy ezrest, egy ötszázast, meg egy fél marék aprót -, és a vadász tárcájába tettem, azt pedig becsúsztattam felöltőjének belső zsebébe. Kezéről óráját levettem, és az erdészére cseréltem. 

Felvettem a földről az elejtett pórázt, és erősen a férfi csuklójára hurkoltam, majd füttyentettem Mauglinak. Néhány percen belül megjelent a két kutya, viháncolva, egymást kergetve értek mellénk. A férfi kutyája odaszaladt földön fekvő gazdájához, kezét szagolgatta, majd a szétfröccsent vért, és nem értett az egészből semmit. Odahajoltam, és nyakörvére csatoltam a karabinert.  

Elindultunk Mauglival előre, mentünk vagy tíz métert, és hívni kezdtük a kutyát. Az már érezte, hogy baj van, bökdöste orrával a hullát, aztán kétségbeesetten szűkölni kezdett. Hívásunkra nekilódult, de a póráz visszarántotta. A rántás a holttestet majdnem teljesen áthúzta a tuskón. Mi folyamatosan hátráltunk, közben tovább hergeltük az ebet. Már gondolatait is manipuláltuk, felváltva lőttük fejébe az egymásnak ellentmondó gondolatokat... A félőrült kutya csak hörögni tudott, hiszen nyakörve a torkát szorította, míg vagy tizenöt métert vonszolta a magatehetetlen testet maga után. 

Nekünk ennyi elég is volt. Otthagytuk, és elindultunk a kocsihoz. Egyre halkabban, de még sokáig hallottuk a kétségbeesett vonyítást.  

Beültünk a kocsiba, és hazamentünk. 

Maugli nem szólt egy szót sem, kizárt. 

Erre a napra már nem is volt több dolgunk. Vártuk a telefont. 

 

Huszonhetedik fejezet - Dzsekicsen 

Vasárnap kora délután csengett Dzsekicsen mobilja. A kiserdőben figyelőszolgálatot teljesítő polgárőrök parancsnoka hívta, hogy találtak egy hullát, meg egy kutyát a kiserdőben. Úgy tűnik, hogy baleset, de ha az illető a keresett tettes, akkor az is eredmény! 

Dzsekicsen egyszerre ért oda a szemlebizottsággal. Nagy nyüzsgés fogadta őket, mert az egyik csapat a holttest körül tett-vett, a másik pedig a kutyát kötözte le.  

A polgárőr elmondta, hogy a kutya szűkölésére, vonyítására figyelt fel. Amikor a közelbe ért, akkor látta meg, hogy egy pánikban levő, nagyon kimerült állat vonszol egy magatehetetlen férfit a csuklójára hurkolt póráznál fogva. Amikor megpróbált odamenni, hogy megállapítsa, él-e még a férfi, a kutya őrjöngeni kezdett. Nem tudott mást tenni, mint - elég komoly kockázatot vállalva - a sokkolót nyomta a pofájához, de közben hátra kellett kapnia a kezét a kaffogó agyarak elől. Így az ütés nem kábította el a kutyát, de a fájdalomtól felágaskodott.  Ekkor a fiatalember bátran ráugrott, felborította, bal alkarját a kutya torkának lökte, míg a sokkolót  bordái közé nyomta. Az eb most már valóban mozgásképtelenné vált.  

Nem kellett sokáig vizsgálgatnia, a férfi számára nyilvánvaló volt, a megtalált ember meghalt. A polgárőrök néhány percen belül a helyszínre érkeztek, és rögtön biztosították is azt. A parancsnok már akkor értesítette a rendőröket és a mentőket, amikor az első jelentést rádión megkapta. 

Amikor Dzsekicsen megérkezett, akkor kezdett a kutya - amelyről egészen megfeledkeztek - magához térni. Két polgárőr szinte egyszerre vetette magát rá, szerencsére még nagyon kábult volt az eb, így egy szíjbilinccsel össze tudták kötözni a pofáját, egy másikkal pedig a lábait. A szerencsétlen állat vergődött, dobálta magát, míg végre valakinek eszébe jutott, és egy rongyot terített a fejére. Akkor lecsillapodott. 

Az orvos elsődleges véleménye az volt, hogy ezek futottak valahova, de a férfi elbotlott, a feszülő póráz pedig kibillentette az egyensúlyából. Hirtelen nem tudta elengedni a pórázt, mert a csuklójára volt hurkolva. Nagy erővel esett arccal a tuskónak, a leszakadt arckoponya darabjai az agyig is felhatolhattak, és nyaki csigolyatörés sem kizárt. A többi sérülés akkor keletkezhetett, amikor a kutya vagy ötven méteren keresztül vonszolta a jobb kezénél fogva a hullát. Azt, hogy melyik tuskónak esett neki, könnyű volt megállapítani, hiszen nagyon széles vonszolási nyom vezetett visszafelé, a fatönkön a vérnyomok pedig magukért beszéltek. 

Az orvos szerint tehát baleset történt. A helyszínelés ettől kezdve ennek a szellemében zajlott. Dzsekicsen csak most tudta igazán szemrevételezni a holttestet, és megállapította, hogy az gyakorlatilag minden szempontból megfelel a körözésben felvázolt feltételeknek. 

Mondjuk, a fantomkép jelenleg használhatatlan, hiszen az arc a felismerhetetlenségig összezúzódott, de ha a nyomozás során a férfi személye ismertté válik, régi képeivel összevethető lesz. Az első fogak is kitörtek, így a harapásnyom sem volt értékelhető. Talán lesz olyan ismerős, aki erről nyilatkozhat, vagy felderíthető lesz az illető fogorvosa is. 

Kiforgatták a hulla zsebeit, összeszedték a személyes tárgyakat, és azok a ruhákkal együtt mentek a laborba. Igazolvány nem volt a szerencsétlennél, pénze volt vagy másfélezer forint. Egyetlen tárgy nem passzolt csak a képbe, egy elszakadt nyaklánc, Szűzmáriás medállal, a pénztárca zipzáras zsebében. 

A medált a technikus Dzsekicsen kérésére lefényképezte polaroiddal, mielőtt a zacskóba tette volna. 

A fiú felhívta Zolit, és megkérdezte, hogy volt-e Nórinak nyaklánca?

- Volt - mondta Zoli - egy vékony arany, úgynevezett géplánc, és rajta egy medál, amit ki lehetett nyitni. Belül egy Mária-kép.

- Lehet, hogy megvan a tettes - mondta Dzsekicsen.

- Lődd agyon a rohadtat! - kiáltotta Zoli.

- Már nem tudom. Meghalt. 

Később a boncolás igazolta az elsődleges véleményeket, a személyes tárgyak felismertetésekor pedig kiderült, hogy a tárca az erdőben legyilkolt vadászé, az óra pedig az erdészé volt. 

Elrendelték az ismeretlen holttest körözését, de kilétével kapcsolatban semmilyen adat, vagy információ nem került elő. 

Apó megköszönte Macskának, hogy időt és energiát áldozott a köz oltárán. A keletkezett ügyeket az elkövető halála miatt megszűntették. Dzsekicsen vezénylését visszavonta a kábítószeres csoport. 

Dzsekicsen megnyugodhatott volna.  

Nem nyugodott meg. Képtelen volt kiverni a fejéből azt a gondolatot, hogy egy ilyen bonyolult ügy nem oldódhat meg ilyen egyszerűen!  

Nem hitte el, hogy egy ilyen összeszokott páros, mint a tettes és a kutyája, ennyire primitív hibát kövessen el! 

Nem hitte el, hogy egy olyan kutyát, amely színészeket megszégyenítő képességeket tud felvonultatni - példa a "műharc” a kiserdőben, Nóri előtt -, vagy olyan fegyelmezett, mint amiről a dozsóban tett tanúbizonyságot, egy erdőben pórázon kellene vezetni, ráadásul szoros hurokkal a csuklón! Nem hitte el, hogy egy olyan kutya, amelyik képes gazdájával jól összehangolt támadásokat végrehajtani ember és állat ellen, és képes egy vaddisznó bőrét szétszaggatni, egyszer csak képtelen egy két centi széles bőrszíjat szétrágni, vagy elharapni! 

Dzsekicsen felhívta a polgárőrök parancsnokát, hogy a kutya sorsa felől érdeklődjön. A férfi elmondta, hogy az eb vagy két hétig karanténban volt. Meg akarták tudni, attól volt-e pánikban, mert a gazdája meghalt, vagy valamilyen idegrendszeri probléma okozta már azt is, hogy elrántotta a gazdáját. 

Elmondta még, hogy az állat a két hét alatt teljesen megnyugodott, és gyönyörűen produkálta magát a parancsszavakra. Kikérték tehát a Polgárőrségnek, és a kutya jelenleg is szolgálatban van! 

Dzsekicsen kocsiba vágta magát, és kiment megnézni. Az ebet új gazdája csak dicsérni tudta, azt állította, hogy ilyen szófogadó, nyugodt állattal még nem volt dolga. 

- Mivel eteted? - kérdezte Dzsekicsen, mert egy gyanú nyitogatta szárnyait fejében.  - Hát szárazat adok neki! Nincs nekem időm főzni, még magamnak se! - állította az őr. 

Dzsekicsen kocsiba ült, és elment a legközelebbi hentesig. Vett egy csülköt, meg vagy fél kiló vesét. Visszament, és odakínálta a kutyának. 

Ursus - ez volt az új neve, talán nem is véletlenül - megszagolta, megnyalta az elétett finomságokat, de aztán teljes nyugalommal lefeküdt, és fejét mellső praclijára téve lehunyta a szemeit. 

Dzsekicsennek ismét eszébe jutott valami. A kocsiba pattant, és elviharzott. 

A keresett kutya gipsszel rögzített nyoma ott van az életeseknél, az íróasztal fiókjában, a sportcipő nyomával együtt! 

Amikor arról a bizonyos helyszínről visszajött, nem tudott azonnal jelentést írni, mert haladéktalanul indulnia kellett valahová. A gipsznyomokat a fiókba tette, és úgy felejtkezett el róluk, hogy jobban se kell... 

Az életeseknél annál az asztalnál már egy új kolléga ült, hiszen Dzsekicsen csak ideiglenesen volt vezényelve hozzájuk. Az új fiú persze tudta, hogy ki ő, és kérdezés nélkül adott át Dzsekicsennek egy papírdobozt, benne a gipsznyomatokkal, meg a mások számára olvashatatlan feljegyzésekkel. 

Dzsekicsen a dobozt az anyósülésre dobta, és már indult is vissza a polgárőrökhöz.

Ursus nyugodtan tűrte, hogy lábait emelgessék, és minden talpát külön-külön, és többször is, összevessék a gipsznyomokkal.  

Nem kellett szakértőnek lenni, hogy megállapítsák:  - Ursus nem azonos a gyilkos kutyájával! 

Ursus bármelyik talpa keskenyebb volt a rögzítettnél, és ráadásul egyiken sem volt olyan hiány, ami a gipszen egyértelműen látszott. A rögzített nyomon az egyik ujjpárnából egy élesen körülhatárolható darab hiányzott. 

- Mint Mauglinak - gondolta Dzsekicsen. Amikor Maugli még kölyök volt, egy alkalommal Margit nénihez kellett átvinni, mert nem tudták, hogy mikor végez a fiú a szolgálattal. Margit néni a boltjában volt, és amikor ebédszünetre hazament, akkor vette észre a kerítés tüskéjén a mancsával fennakadt, síró Mauglit. A kutya talpa begyógyult, de Dzsekicsen gyanította, hogy ilyesmi nyoma maradhatott ennek a sérülésnek. 

Szóval, a kutya nem azonos. Mi a helyzet a halottal? 

Megtudta, hogy a megtalált holttest még mindig nincs eltemetve!  

Az ügy az államigazgatási eljárás keretei között folyt, hiszen a halálesetben bűncselekmény gyanúja nem merült fel. A temetési engedélyt kiadták ugyan, de a holttest még mindig a hűtőkamrában van, mert kilétét ez idáig nem sikerült megállapítani. Ha hozzátartozó nem jelentkezik, akkor az Önkormányzat temetteti el, de hát a köz malmai lassan őrölnek... 

Dzsekicsen nem tudott iszonyat nélkül a tetem fejére nézni. Hihetetlennek tartotta, hogy ilyen súlyos roncsolást egy ütés okozott, de a szakértői vélemény szerint a férfi arca tényleg csak egyszer érintkezett a tuskóval, igaz, annak éles sarkával. A becsapódási erő pedig lehetett nagyon nagy, hiszen az áldozat volt vagy nyolcvan kiló, futott, és ehhez hozzáadódott a póráz rántása is.  

De a sportcipő akkor is nagyon szűk lett volna a szerencsétlennek! 

 

Huszonnyolcadik fejezet - A Macska 

Úgy tűnt, hogy sínen van a dolog. Apó értesített, hogy megkerült a tettes, akiről ugyan még nem tudják, hogy kicsoda, de idővel bizonyára ez is kiderül. Megköszönte igyekezetemet, és kérte, hogy juttassam vissza a nálam levő aktákat. Én szabadkoztam, mondtam, hogy nem tettem semmit, és megköszöntem, hogy ennek ellenére szép összeget utaltak a számlámra... 

Mauglival úgy döntöttünk, hogy néhány napig nem megyünk sehova, inkább megtervezzük az első külföldi turnénkat! 

Megállapodtunk, hogy Erdélybe megyünk. Fiatalkori emlékeim szerint ott hatalmas lakatlan, és műveletlen területek vannak. Hónapokig barangolhatnánk anélkül, hogy bárkivel találkoznánk. Egyébként is, ha találkozunk valakivel, akkor mi van? Az ilyen találkozások nem annyira a mi számunkra szoktak végzetes következményekkel járni... 

Megkerestem az útlevelemet - már lejárt. ...Na, ez az indulás se lesz könnyű... Az okmányirodában kígyózó sor fogadott, az első délután sorra se kerültünk. Én még aránylag könnyen viseltem a várakozást, de Maugli szép komótosan megőrült mellettem. Később aztán behoztam, sőt, kicsit meg is előztem, amikor kiderült, hogy már csak ketten voltak előttem, amikor bezárt a hivatal. 

Amikor Maugli megértette, hogy teljesen hiába ültünk órákig, hát azt hiszem, néhányan komoly életveszélyben voltunk! 

Másnap már jóval a nyitás előtt ott voltunk, így nyolcadikként elég hamar sorra kerültünk. Apónak, illetve tiszteletdíjam gyors leutalásának köszönhetően, megengedhettem magunknak a sürgősségi pótlékot. Nem mertem Maugli türelmével visszaélni... 

Még hátra volt az állatorvos, hiszen Mauglinak is rendezni kellett a papírjait. Ennek a hírnek azért kutyám jobban örült. Annyira elfelejtkezett magáról, hogy még a farkát is elkezdte csóválni! Megkerestem az oltási könyvet, és elindultunk. - Aztán viselkedj, mert kapsz egy szurit! - fenyegettem meg, de nem vett komolyan... 

 

Huszonkilencedik fejezet - Dzsekicsen 

Dzsekicsen felkereste Apót. Elmondta, hogy mit tudott meg, és megmutatta azokat a bizonyítékokat, melyek szerint a megtalált holttest nem lehetett a körözött gyilkos. 

Apó csendesen gondolkodott egy darabig, aztán megszólalt. 

- Ügyes vagy, hogy rájöttél! De ügyes volt ez a megátalkodott is, és nagyon kevésen múlt, hogy nem vezetett meg minket!
- És mit szólnál, ha azt is megmondanám, hogy ki a tettes? - kérdezte Dzsekicsen.
- Ha most Te, a nyomozás lezárása után előállsz egy felgöngyölített üggyel, akkor kezdjél el cikk-cakkban futni! - javasolta rezignáltan Apó.- Ki lenne a hunyó?
- A Macska! 

Apó csendben maradt, és gondolkodott. Igazság szerint, ha a Macska ellen kellene gyanús dolgokat gyűjteni, hát már lenne néhány a tarsolyában. - Vágjál bele! - mondta Dzsekicsennek. 

- Hát először is, túl sok helyen bukkan fel párhuzam a Macska, és a mi ügyünk között. Pontokba szedem! 

1./ Lakása nagyon közel van a kiserdőhöz, és érdekes, hogy a legelső áldozat, az ismeretlen lány, aztán Nóri, és most, utoljára ennek a szerencsétlennek a teteme is innen került elő. 

2./ Izmos, kisportolt, olyan felépítésű és mozgáskultúrájú ember, aki fizikailag képes lehet az olyan extrém megoldásokra, amiket ezek a cselekmények megköveteltek. 

3./ A szomszédok szerint hatalmas termetű, félelmetes kutyája van, olyan, mint egy medve, feltehetőleg kaukázusi, vagy jugoszláv farkasölő, tehát olyan, amilyet keresünk. Azt is tudjuk a kutyáról, hogy kitűnően idomított. Ez ellentmond annak, amit a Macska mondott róla, hogy egy megárvult házőrzője van, amit magához vett. Egy falun, láncon, vagy udvarban nevelkedett kutya felnőttként nagyon nehezen alkalmazkodna a nagyvárosi élethez! És még egyet: - a Macska úgy tűnik, hogy rejtegeti előlünk a kutyáját! 

4./ A robotkép alapján szerinted is lehet ő az, aki a karate-mester torkát átharapta! 

5./ A szarvas combjáról lenyúzott bőrt a Macska háza előtti kukából borogatták ki a kóbor kutyák.   

6./ A sportcipő, amelyik a vélt tettesnek kicsi lehetett, pont jó méret a Macskának. Akit megtaláltunk, annak vagy negyvenötös lába volt, az övé pedig átlagos. 

7./ Amikor én beszélgettem Macskával, nem nagyon nevetgéltünk, de nézd, itt ezen a fényképen, ahol együtt vagytok lekapva valami ünnepségen, mindketten nevettek, látható, hogy az egyik metszőfoga csálé! Egyébként ez is az én hibám, hogy a gipsszel kiöntött nyomokkal együtt, elfelejtettem a harapás lenyomatáról készült képet az aktába tenni! Ha minden a rendes kerékvágásban ment volna, akkor biztosan belerakom, de emlékezz vissza, egy estém volt összeszedni és lemásolni az iratokat, ezek kimaradtak. Úgy tűnik, hogy szerencsére... 

8./ A kimaradtak kivételével Macska mindenről tudott. Tisztában volt azzal, hogy milyen adatok birtokában vagyunk, és milyen körülményeket, milyen "tettest” kell produkálnia, hogy abbahagyjuk a nyomozást. Tudta azt is, hogy milyen tárgyakat kell elhelyezni az ál-tettesnél, hogy gyanúba kerüljön! 

- Oké, meg vagyok győzve! Igazság szerint ezeknek egy részét én is észrevehettem volna, de én Macskát régebben ismerem, mint ahogy ez a sorozat elkezdődött, és nekem túlságosan szem előtt volt, Te viszont aránylag elfogulatlanul látod! Arra viszont fel kell készülnünk, hogy nem lesz könnyű ellenfél. Hogy milyen képességei vannak, annak egyik felét már sejtettük régebben, de ebből az ügyből látható, hogy vannak ismeretlen fegyverei is. Az biztos, hogy gátlásai nincsenek! Egész magas és titkos helyeken összeköttetései viszont vannak. Még ott is, ahol a titkos adatgyűjtést felügyelik... Nem is tudom, kitől kérhetnék engedélyt! 

Apó végül talált olyan személyt, akiről tájékozódott, így tudta, nem elkötelezettje Macskának. Sőt azt is, hogy a saját pozíciója is ingatag némileg, így jól jöhetne neki egy különleges ügy felderítése. Azoknak viszont, akik az ő helyzetét nehezítik, jöhet kellemetlenül a Macska bukása, és az azt követő esetleges kérdések... 

Dzsekicsen tehát zöld utat kapott. Az Ő esetében ez nem jelentett különösebb könnyebbséget, csupán annyit, hogy hivatalosan nem nyitottak új ügyet, a nyilvánvalóan tévesen lezárt ügyeket egyelőre nem nyitották meg újra, a jelentéseket közvetlenül, és csak Apónak adta le. Egyébként is csak vele tartotta a kapcsolatot, vele viszont épületen kívül. A kábszereseknél fizetés nélküli szabadságot vett ki, fáradtságra, és megviselt idegeire hivatkozva. 

A titkos adatgyűjtés eszköztára nagyon széles, de jelen esetben ezek jelentős részének bevetése felesleges lett volna. A Macska számláján a pénzmozgás azért nyújtott érdekességeket. 

Megdöbbentően kevés volt a bevétele! 

 És a kiadása is! 

Úgy tűnt, hogy nem, vagy csak alig használta a villanyt, a telefont, a gázt. Kártyával tankolt, nem túl sokat. Készpénzt alig vett fel, annyit semmiképpen, amennyiből egy egészséges ember és egy hatvankilós kutya a mindennapi étkezését fedezhetné. 

Dzsekicsen előszedte feljegyzéseit, és elkezdte összeszámolni, hogy az elejtett állatokból és a legyilkolt emberekből mennyi hús hiányzott, amikor megtalálták azokat. 

Stimmel. A Macskának nem kellett élelemre költenie. 

Ez az ember nem csupán egy hidegfejű gyilkos, hanem kannibál is!  

Eszébe jutott a sötét szemüveg. A kötőhártya-gyulladást, mint magyarázatot, már nem fogadta volna el. Inkább arra gyanakodott, hogy Macska rejtegetett alatta valamit! Lehet, hogy egy sérülést, amiről nem tudott volna számot adni, de lehet, hogy csak arcvonásait akarta némileg fedni vele, hogy nehezebben azonosítsák. 

Apó jelezte Dzsekicsennek, hogy Macska beadta útlevelét hosszabbításra, ráadásul sürgősséggel. Pénze nincs túl sok, repülőre biztosan nem elég.  

Lehet, hogy valamelyik szomszédos országba folytatná galádságait? Dzsekicsen tudta, ha a Macska elhagyná az országot, soha többé nem csíphetnék fülön. 

Elhatározta, hogy egy személyes találkozóval megpróbál gyorsítani az események menetén. Úgy érezte, hogy ha eddigi bizonyítékait, és az azokból levont következtetéseket a Macska elé tárja, rábírhatja arra, hogy megadja magát! Ha ellenállna, azzal viszont azt kockáztatja, hogy elfogásakor megölik. Igazság szerint, ahogy Dzsekicsen gondolt a Macskára, neki mindkét megoldás tetszett volna!  

Nem túl nemes érzés a bosszú, de talán a legerősebb! Dzsekicsen a Macska nyomain haladva brutálisan lemészárolt embereket, egyedül és özvegyen maradt feleségeket, vőlegényeket, árván maradt gyerekeket talált. Mindenből, amihez hozzáért, amihez köze volt, áradt a kegyetlenség, a gátlástalanság, a sérthetetlenség gőgje... 

Jó lenne a Macskát szürke ruhában, szíjon látni két fegyőr között, látni az arcát, amikor a bíró kimondja a kajak életfogytiglant! Amikor végiggondolja a következő - mondjuk harminc - évet, ami alatt nemhogy élet-halál ura nem lesz, de még vizelni is csak mások szeme láttára tud! 

Vagy jó lenne a Macskát halva látni... 

De nem lenne jó megtudni, hogy már külföldön van! 

Elmegy hozzá. Még ma.  

Még ma. 

 

Harmincadik fejezet - A Macska 

Elmentem az útlevelemért. Mauglit nem vittem magammal, nem akartam kitenni egy órákig tartó sorállásnak... Amikor sorra kerültem, az ügyintéző a kezembe nyomott egy útlevélkérő lapot, azzal, hogy tévedés történt, mert az én útlevelem már nem hosszabbítható meg, mert kijött egy rendelet, hogy csak az új típus adható már ki. Akinek még érvényes a régi, az még használhatja, de megújítani már nem lehet!  

Megkérdeztem, hogy ezt a kolléganője miért nem mondta akkor, amikor beadtam a kérelmet? Mert akkor jött vissza GYES-ről, és az volt az első munkanapja. Jó, de ettől most nekem nem lesz útlevelem, mondtam neki már eléggé megemelt hangon. Megnyugtatott, hogy töltsem ki a kérvényt, mindjárt megcsinálják a képet, és azonnal oda is adják az útlevelet, hiszen nem az én hibám! Még azt is mondta, hogy fel akartak hívni már néhány nappal ezelőtt, de ki volt kapcsolva a telefonom... 

Mondta, hogy álljak a világos háttér elé, hogy lefényképezzen. Beálltam, de rámszólt, hogy vegyem le a szemüvegem! 

A szentségit! Erről egészen elfelejtkeztem! 

Mondtam, hogy súlyos kötőhártya-gyulladásom van, és nem vagyok hajlandó tíz évig egy csipától összeragadt szemű fényképpel járni a világot! Megbeszéltük, hogy gyógyulásom után visszajövök. 

Szereznem kell egy kontaktlencsét! 

Hazafelé betértem egy látszerészhez. Mutatott  olyan kontaktlencsét, ami jó lett volna, de ha kifizetem, akkor az utazás marad el... No, majd este visszajövünk Mauglival, lesz az még olcsóbb is... 

Eléggé feldúltan hajtottam hazáig, kiszálltam, és szinte berontottam a lakásba.  

Bent ott állt egymás mellett Maugli, és ez a Túri nevű hadnagy. 

 

Harmincegyedik fejezet - Dzsekicsen 

Dzsekicsen nem készült nagy erőkkel, bízott abban, hogy mire kiteríti a kártyáit, addigra fizikailag olyan helyzetbe kerül, hogy ne legyen értelme az ellenállásnak. Erőnléte kitűnő, a karate technikái közül már a tiltottakat is készséggé fejlesztette, és nem bánik rosszul a fegyverrel sem. Azt tudta, hogy Macskának is van fegyvere. Valószínűleg nem is egy! A KMB-s jelentésében szerepelt, mint egy önvédelmi maroklőfegyver jogos tulajdonosa, de feltehetőleg a két elrabolt vadászpuska is nála lehet. Ennek ellenére úgy vélte, hogy Macska nem letartóztatásra számít, míg Ő - igen. 

Csengetett, de nem nyitottak ajtót. Ez egy kicsit a kedvét szegte, hiszen órák óta spannolta magát erre a találkozásra. Mérgében nyomott még vagy két-három hosszút a csengőn, mire kinyílt résnyire a szomszéd ajtaja. 

- Megint maga az? - kérdezte a szomszéd. - Igen! - válaszolt Dzsekicsen - Nem tudja, merre vannak? Elég fontos lenne beszélnem vele! 

 

Harminckettedik fejezet - Maugli 

A Macska elment az útlevelét intézni, és okulva az előzményekből, Maugli nem ment vele. 

Jól esett szunyókálni tele hassal, hiszen az előbb zabálta tele magát, vagy egy fél nyulat "leküzdött”, és ivott is rá jócskán. Megfordult a fejében, hogy elmegy csavarogni, már fel is állt, de aztán csak visszaheveredett. 

Csengettek. Kigondolt az ajtó elé, és érezte, hogy egy nyomozó türelmetlenkedik odakinn. Nagyon be akart jönni, és ideges volt. Sebaj, majd Macska rendezi, ha akarja. Az ilyen ember-dolgok rá tartoznak - Megint maga az? - hallotta a szomszéd hangját. - Igen! - hallott meg egy ismerős hangot, és gerincén égnek meredt a szőr - Elég fontos lenne - Maugli már állt - beszélnem vele - kitaposta az ajtót - Dzsekicsen!!! 

 

Harmincharmadik fejezet - Dzsekicsen 

Amíg a szomszéddal beszélt, zajt hallott belülről. Mintha valaki egy seprűnyelet húzogatott volna az ajtón, amely aztán egy másodperc múlva kicsapódott. 

Dzsekicsent váratlanul érte a dolog, azonnal szembefordult, beállt harántba, kezeit felemelte, és felfeszített. 

Az ajtón nem jött ki senki. Bent félhomály volt, a reluxák leengedve.  

Egy méterre a küszöbtől egy kutya állt, és őt nézte. Csahintott egyet. Csak egyet, egy vékonyat, de ebben ott volt a hatvankilós testben megbújó magatehetetlen kiskutya minden panasza, a viszontlátás boldogsága, a számonkérés, az odaadás, a félelem és a féltés - és ami érzés még belefér egy kutya és a gazdája közötti láthatatlan, de elszakíthatatlan kötelékbe. 

Maugli... 

A fiú belépett, Maugli felugrott. Mintha az elmúlt hónapok minden egyes elmaradt képennyalását egyszerre szerette volna bepótolni.  

Leborultak a földre, Dzsekicsen átölelte a kutya nyakát, a másikkal simogatta a fejét, néha meggyömöszölte a füle tövét, közben Maugli minden egyes simogatásba belefeszítette fejét, hogy az tovább tartson, hogy az érintés erősebb legyen... 

Maugli csak percek múlva tért magához. Az előtörő érzelmek eddig teljesen leblokkolták telepatikus képességét, így csak most kezdte megszondázni szeretett gazdája gondolatait. Arra vigyázott, hogy ne sugalljon semmit, mert tudta, hogy annak milyen hatása lehet azokra, akik először találkoznak ilyennel. 

Eltelt néhány perc, mire nyilvánvaló lett a számára, hogy Dzsekicsen az a nyomozó, aki Macska és az ő cselekményeit akarja felderíteni. Az első reakció a pánik volt. No, nem saját magát féltette, hanem Dzsekicsent. Aztán óvatosan nyugalmat küldött gazdájának. Már tudta, hogy mit kell, hogy mit fog csinálni. 

 

Harmincnegyedik fejezet

Dzsekicsen - A Macska -  Maugli

 Macska méregtől hajtva berontott a szobába. Eddig el volt foglalva a saját gondolataival, így teljesen váratlanul érte a látvány. 

Odagondolt Mauglinak, de szinte lepattant róla.  

Rápróbált Dzsekicsenre. Néhány másodperc alatt megtudta, hogy mit tud a fiú, és, hogy miért jött. 

Ekkor Maugli, szinte szabadkozásként, csak annyit küldött Macskának:  - Tudod, Ő a gazdám! 

Dzsekicsen megszólalt.  - Ez az én kutyám! - próbálta felidézni az előre elhatározott mondatokat. - Azért jöttem - kezdte, de Macska közbevágott. 

- Tudom, hogy miért jöttél! Nem megyek börtönbe. - Elindult a gardrób felé. Dzsekicsen meg akarta akadályozni, de Maugli eléállt, szembefordult vele, felhúzta ínyét, és morogni kezdett. Dzsekicsen döbbenten nézett kutyájára.   

Most már Macska és Maugli között szabadon áramlottak a gondolatok. 

Macska levette a polcról a pisztolyát, és csőre töltötte. Dzsekicsen is kirántotta a hónaljtokból a sajátját, de Maugli elkapta a csuklóját. Na, nem szorította erősen, csak annyira, hogy ne tudjon lőni. 

- Le akarlak tartóztatni! - kiáltotta Dzsekicsen. - Tedd le a fegyvert!

- Mondtam, hogy nem megyek börtönbe! - Levette a szemüvegét. Dzsekicsennek szinte elakadt a lélegzete. Ha lenne sátán, az így nézne ki! 

Macska ekkor ránézett Mauglira. Mintha megsimogatta volna tekintetével. Nem is nézett már máshova, a hirtelen fénytől vonallá szűkülő pupillájával a fiú csuklóját elengedő kutya szemébe mélyedt. - Maugli mindent elmesél. - mondta, és halántékon lőtte magát. 

 

Utószó

 

 Üdvözlöm a kedves olvasókat! Túri Attila rendőr százados vagyok, és néhány hónapja a Különleges Ügyek Operatív Csoportjának vezetője.  

Az Önök által olvasott események kinyomozásában jelentős részt vállaltam. Feletteseim úgy értékelték, hogy képességeimet, lehetőségeimet, és az ügyben szerzett tapasztalataimat célszerű lenne a jövőben is hasznosítani, ezért megalakították a fenti csoportot.  

Amikor lezártuk a Macska-ügyet, a tanulságok megismerése céljából Apó (aki alá csoportom is tartozik) kiadta, hogy az ügy minden eseményét, a keletkezett iratokból megismerteket, és a levonható következtetéseket foglaljam egységes keretbe. Tervei között szerepelt, hogy ezt jegyzet formájában eljuttatja az állománynak.  

Nos, a jegyzet elkészült, és amikor odaadtam egyik kollégámnak, hogy nézze át helyesírási szempontból, hetek múlva is csak az első tíz oldallal volt kész. Ekkor határoztam el, hogy megkísérlem olvasmányosabb formába önteni! 

Éltem azokkal a lehetőségekkel, melyek valószínűleg soha másnak nem lesznek megadva.  

Például ilyen mértékű személyes érintettség általában nem teszi lehetővé egy nyomozó számára, hogy az adott ügyben dolgozhasson, pedig hatalmas motiváció mozgatja ilyenkor az embert! 

A másik pedig az volt, hogy Maugli képes volt beszámolni Macska gondolatairól, érzéseiről, cselekedeteinek indíttatásáról. 

Megismerhettem azokat a fázisokat, melyek Macska testének, személyiségének átalakulását jellemezték. 

Igaz, az is komoly tanulságokat rejt, ahogy egy kutya kezelt egy igen komoly konfliktust! Két gazdája közül nemcsak, hogy választott, de a másik számára is kitalálta, illetve lehetővé tette a legkönnyebb utat. 

Miért szerkesztettem ezt az olvasmányt eltérően a szokásostól? 

Mert szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy az események nagy részét is a szokásostól eltérő módon ismertük meg! 

A Macska gondolatait, és a vele történteket Maugli tolmácsolta. Jó ötletnek tűnt, hogy ezeket egyes szám első személyben írjam le, míg az engem érintő eseményeket kívülállóként.  

Ilyen módszerrel - tudomásom szerint - előttem még nem éltek, így ebből a szempontból senkinek nem lehet összehasonlítási alapja. Egy versenyt a piacon így - más résztvevő hiányában! - már biztosan nyerek... 

Így hát a nyájas olvasó (Istenem, micsoda nyelvi fordulat! Kérem értékelni) egy kísérlet eredményét olvashatta, amely magában hordozhatja a kiforratlanság, az útkeresés, a "lehet, hogy a másik megoldás jobb lett volna” jegyeit.  

Szíveskedjenek tehát elnézni egy egyszerű rendőrnyomozó irodalmi hiányosságait! Ha valaki helyesírási hibát, stilisztikai vétséget, logikai bukfencet vél felfedezi a füzetben, bejelentést tehet a 06-80/... ... ... zöld számunkon, vagy küldjön SMS-t az alábbi számra:.....


 

Vissza az oldal tetejére!

 

 

 

"...Az emberi képzelet fűzi, bogozza a több szálon futó történéseket, kerek egésszé formálva realitást és misztikát..."

 

 

 

Fényképeim
versek, 2000 - 2003

- Előszó

- Ujjgyakorlatok

- Elmentek

- Szóval én!

- Ennyi

- Egy izgalmas krimi:

 Macska a barázdában I.

Macska a barázdában II. (Hasadó kutyabőr)

Kécza Sanyi barátom és volt matróztársam útiemlékei